Dédike hangulata olyan hullámzó volt, mint a tenger Róma partjainál,dagálykor kiöntött szitkai partra sodortak sérelem csontvázakat,lakottnak hitt bánat csigaházakat, az apály pedig látni engedte lelkének fehér fodrait, csillámait, jellemének kavicsait, miket még a napfény is megsímogatott, mint a vízből csak ilyenkor előbukkanó Néro palotáinak romjait.
Gyermekként még békésen ringatódzónak tűnt minden, még velem is azzal a kedveskedő-pipiskedő hangnemét tartogatta, amit csak kedvenc macskáinak jutott ajándékul. Szép lassan tanítgatott, hogyan kell meggyúrni a tésztát, mikor elég habos már a piskóta, milyen gondoskodást hálál meg lila virágaival a fokföldi ibolya, hogyan lesz a gondosan hurkolt cérnaszálból csipketerítő. Még mindig érzem a vacsorák ízeit, a gőzölgő orosz teát, a kerti paradicsomét, ami a házi tejfölös kenyér mellé dukált. És a csodás fürdő, hatalmas habbuborékokkal a fenyőillat tetején! Hűvös-illatú dunyha alá bújni, lassan elaludni a zöld macskaszemes rádió zümmögésére. Reggel hosszú hálóingemben futottam a kertbe, hogy harmatot igyak a szellőrózsák szirmairól.
Ez zörömböl bennem, miközben törölgetem egyre halványodó testét. Mikor rám néz a felismerés boldogságával, azon a régi hangon mondja:
–Te vagy az én kis Jutikám!– és szemében az örömtől, megannyi szellőrózsa integet.
Milyen jó emléknek lenni valakiben…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése