2020. május 25., hétfő

Kő vagyok. Kavics




 Kő vagyok. Kavics.
A Földön éltem.
Szerettek és szerettem!
Egy nap, míg Isten félrenézett,
felkapott forró tenyér
a sötétben se hang, se csönd,
csak én,
ahogy a bőrhöz ér.

Megállt velem.
Kút felett.
Elengedett.
Egy pillanatra örültem is:
De jó! Röpülhetek!
Falnak nem csapódva,
szép, hosszú zuhanás.

A csobbanás?
Megérkeztem!
Csak a víz hallotta
senki más.
Hűs volt, szomjaztató az út
mint lassított filmeken
és tudtam sem lábam,
se körmöm,
se kedv, se szándék
kimászni innen
nem lesz sosem.
Fejem felett szép, szabályos,
fényes körök.

Ennyi.
Fent és lent között?
A szív. A szív csak, meg én
ahogy szédülök.
Mondd kút! Kinek fáj jobban,
ha ez a véletlen, örök?


Pünkösdi szerelem





 Mikor elindulsz
törni házasságot
évek alatt kőbe vésett
igazságaidból kicsusszanva,
mint bőréből kígyó,
nem fáj,
csak hűvösebb van kissé
a repceföld felett.
  
Nem nézel szembe,
hátra sem.
Önmagadban felemelt
arccal képzeled
ez nem csalás,
sors kényszerít,
engedni törvényt
szélnek,
jó hitet folyóba dobni be.
Nem hívott senki.
Az üzenet tőle könnyű,
súlytalan.
Lebeg.
Magad döntötted el:
megszeged tested
mint illatos, forró kenyeret,
mézzel csurgatva
lelkét etetni meg.

Nem éhes!
Csak harap.

Öled maradt, meg egy pillanat.
Sebekkel ébredsz
pünkösdi szerelemből.
Magad.
A víz sem gyógyít.
Pedig most úgy szakad!


Illusztráció: Rafal Olbinski