Mielőtt úgy képzelnéd, hogy Dédike egy kedvesen mosolygó, halkszavú, fehér, keményített kötényben kalácsot sütögető édes kis nénike – ki kell ábrándítsalak. Nem tudom már azt a pillanatot, mikor a szíve megkeményedett, vékony száját a harag még keskenyebbre rajzolta, a szemeiből minden melegség kiköltözött. A lelkét eltemette és csak nagy ritkán, egy-egy kedvenc állata tudta előcsalogatni. A pillanatot, ami talán akkor fonta körbe mint a pók, mikor a frontról szerencsésen hazatérő fivérét magához édesgette a tüdővész. A szegénység miatt cselédnek adták tizenkétévesen és az álom, hogy ápolónő lesz végleg ködbe veszett. Talán akkor, mikor az első férfi, aki feleségül kérte nem a szerelem miatt, hanem mert nővére Borcsa kikosarazta. És ő igent mondott, mert elmúlt húsz, a férfi magas volt, kese szőke haját hullámokba fésülte és a legszebb hangja volt a dalárdában. Majd összeszoknak. A nélkülözésben, a gyerekszületésben, házépítésben és agyondolgozott munkanélküliségben. A boldogságkerülő életükben. Keservesen összekuporgatott filléreiken lányukat járatták egyetemre, aki nylon harisnyákra és csipkekombinékra költötte, majd a más élettől, könyvektől szédülten évekig nem beszélt szüleivel. Míg Öccse az Dédike cipőjében botladozva hordta az erdőről a fát, hajnalban az állatokat etette és tikkasztó délutánokon fenyert kaszált a földeken.
De gyerekként ebből még semmit nem láttam. Szerettem náluk lenni.A lugasban játszani, a hímzett abroszos verandán sárga húslevest kanalazni, este a hűvös-illatú dunyha alatt elaludni.Tőlük tanultam hogyan kell késsel-villával enni, merre kanyarodik a „b“ betű, meddig kell keverni a piskótát, hogy könnyű legyen mint a tavaszi felhők.
Sokszor erre gondolok, mikor megállok a zöld kapu elött, és bekiabálok mielött belépek.
– Megjöttem, Dédike! – Mire előcsoszog,új, karácsonyra kapott, kacsalábasan felhúzott mamuszában, egyik lábán harisnya, másikon zokni. Mosolytalanul, üveges játékbaba szemekkel.
– Na! Te elveszett! Hol voltál eddig?– morogja mérgesen.
Erre gondolok, mikor könyörgök, hogy fürödjön végre, hogy dugja már a lábát a nadrágba és ne szedje le folyton a sebről a kötést. Mikor fennhangon kántálja, csak úgy köszönetképpen:– Egyenes, egyenes,
Görbe,görbe.
Nyald a seggem,
Körbe,körbe! –
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése