Arany buborékok

Dédike szép lassan lopakodott ki a szürke hétköznapok világából.
Eleinte kevesebbet törölgette a vitrin nipplakóit. Lepedő nélkül is zavartalanul szundikált éjszaka. Megszöktek a receptek a fejéből, így alig főzött. A vizet sem ivásra, sem pancsolásra nem használta. A kertben vígan kapált naplementéig.
Mi Apuval pedig láthatatlan koboldként vettünk át apránként, minden feladatot a főzéstől a felmosásig.
Egyik nap csak olyan csellel tudtam a kádba varázsolni, hogy fürdés után kilakkozom a körmét. Kislány korom óta csodálom a szép formájú, hosszan ívelt ujjait, melyeket most mozdulatlanul tart az ecset alá. Szép sorban rózsaszínre pingálom mindet, miközben hallgatom poros történeteit.
Amíg szárad a lakk, kiszaladok a kocsihoz egy szülinapról lemaradt pezsgőért. Kerítek két karcsú kristálypoharat, és már töltöm is az arany buborékokat. Ő meg úgy, olyan elegánsan fogja kézbe, mintha fél életét svédasztalos fogadásokon töltötte volna, nem pedig tizenéves cselédként, vagy földeken görnyedezve a tűző napon.
– Finom – cuppantja, az "ít" elnyújtva hosszan.
– Ugye így kell élni? – és kortyolok én is, a csípős, torkot bizsergető, barackízű-GYEREKPEZSGŐBŐL