A macskát régen, még tizenöt évvel ezelőtt hozta szájában az anyja, két testvérével együtt. Ki tudja honnan, és miért pont odakerültek, egy harmatos nyári reggelen Dédike rózsabokra tövébe? Milyen ösztön súgta, hogy védelmező, biztonságos lesz új otthonuk, hogy az ember, aki kiszámíthatatlan és oly kegyetlen tud lenni, most befogadó és oltalmazó lesz a macska családdal? De Dédike tudta a dolgát. Pár deszkából ládát ácsolt, kibélelte puha flanelinggel és a veranda egyik zugába tette. Mellé üvegtálban langyos tejet egy másikban apróra vágott párizsit készített.– Ci, ci, ci, Mamika gyere! Ci, ci gyere szépen! – És amíg az állat falatozott, ő óvatosan tette a csöppségeket a bölcsőbe. Évekig voltak szíve kedvencei. Követték mindenhová. Lábához dörgölőztek, míg a szőlőt kötözte. Az ágak közül lesték, mikor a barackost metszette. Hangosan nyávogva tiltakoztak mikor egy-egy átcsavargott éjszaka után pörölt velük. Vele öregedtek és szép sorban elpusztultak. Egyiküket : a Csibit kivéve. Pedig ez volt a legcsoffadtabb! Fénytelen, szürke szőre csomókban. Termete apró maradt. És a macskajellem összes undoksága benne duzzadt hatalmasra. Dédike mégis imádattal csüngött rajta, leste minden mozdulatát, ha késett az esti hazajövetellel az öregasszony felkiabálta az utcát: – Csiiiibiiiii! Csiiiiibiiiii! – és szinte nyávogássá változott a hangja. Egy délután a Macska bebújt a vitrin mögé. Dédike minden erejét megfeszítve húzta ki egy keskeny résen. A kis állat keservesen sírt, gazdája simogatta, csitítgatta. Szentül hitte, hogy csak az ijedség miatt... Reggelre a macska halott volt. Apám a kertben temette el a szilvafa alatt. Kereszttel jelölte a helyet. Dédike majd két napig szinte nem bújt ki a paplan alól, mikor mentem hozzá. Felöltöztettem és kisétáltunk a sírhoz. Könnyei némán, kacskaringózva folytak végig arcának barázdái között.
Mert a szív nem finnyás, nem szégyelli érzelmeit.
Még ha méltatlanra pazarolja is.
Illusztráció: Komako Sakai
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése