2011. augusztus 9., kedd

A vadász

tangoEz a szorítás a nyakam bőrén a hurok, igaz?
Még próbálok méltóságteljesen, bátran, a szemedbe nézve állni, de érzem, rövid  az idő és földre kerülök. Magamba szívom haldokló levelek szagát, a nedves föld szagát, a vér szagát. Azt hittem mindent tudok a vadászokról. Bújtam - bőröm karcoló cserjék között -, futottam lélekszakadva a mezőn át, míg az erdő fái nem rejtettek újra, az illanó biztonságba. Ösztönöm rebbenő madarai mindig figyelmeztettek a veszélyre. Hajnali harmaton számtalanszor láttam a félelem árnyékát.
Szép, ügyes vad voltam.

Ott ültél a tölgyfa alatt, fejed a törzsének támasztva, csukott szemmel. Az arcodra foltokat festett a levelek közt szemtelenkedő fény. Kezed puskádon pihent.
-Szép, erős karja van- gondoltam, és sokáig néztelek az alkonyatban.
Akartam, hogy halljad a lábaim alatt reccsenő ágak zaját. Akartam, hogy csak miattam indulj az éjszakába.
Szeretettem játszani veled.
Lélegzetvisszafojtva állni a hátad mögött, majd nekiiramodni, pontosan tudni, mekkora távolság kell, hogy láss még, de ne találjon a puskagolyód.

Bíztam benned.
Cselszövéssel csaltál csapdába.
Állom a tekinteted, fülemben szívem, és szíved ritmusa dübörög…
De, te vagy a vadász.


2011 május

Nézlek










Ez a nap is nélküled múlik.

Nem tolunk kocsit bolti forgatagban,
s míg ajándékot keresek anyádnak
- magamban naponta megköszönlek-
te borokat válogatsz,
címkék és évjárat szerint.
Sor végéről nézlek.
Játszom.
Próbállak elképzelni idegennek.
A pillanatot akarom újra,
mikor még nem volt illatod,
ízed, hangod.
Csak egy voltál a tömegben,
nem egyetlen,
de hirtelen fájni kezd,
és már kívánom fordulj felém,
hogy lássam szemed alatt
azt a sokszor csókolt sebhelyet.

2011 április

Múló időben


Dombok lábához
guggolt házfalon
vakolatsebhely.
Zsalugáterről pergő zölddel
játszik a pók.
Ólak. Üresen.
Itatók esővizében nézik arcukat.
Tetőn félrecsúszott cserépkalap
és imához készül térdepelni a kémény.

Birkanyáj kolomp-hangjával
kergetődzik a szél,
alkonyatkor csalánpárnára fekszik.
Kocsmába indulóval veszekszik
nagycsaládos, egykor szép leány.
A padon nem ülnek asszonyok
kendő alatt suttogva szerelemről.
Emlékszem, egykor
rézvirág pirult nevetésüktől,
ha fáradt-boldogan
derékon ölelte őket a hazatérő.
Ma gyerek sem kerget kandúrt az udvaron,
Égre dobott labdáról
földre hullottak a pöttyök.
Utazom…

Vonat ablaktükrében arcom.
Ketten vagyunk.
Egyedül,
folyóként távolodó, múló időben.
Lassan megérkezem.


  2009