2020. május 25., hétfő

Kő vagyok. Kavics




 Kő vagyok. Kavics.
A Földön éltem.
Szerettek és szerettem!
Egy nap, míg Isten félrenézett,
felkapott forró tenyér
a sötétben se hang, se csönd,
csak én,
ahogy a bőrhöz ér.

Megállt velem.
Kút felett.
Elengedett.
Egy pillanatra örültem is:
De jó! Röpülhetek!
Falnak nem csapódva,
szép, hosszú zuhanás.

A csobbanás?
Megérkeztem!
Csak a víz hallotta
senki más.
Hűs volt, szomjaztató az út
mint lassított filmeken
és tudtam sem lábam,
se körmöm,
se kedv, se szándék
kimászni innen
nem lesz sosem.
Fejem felett szép, szabályos,
fényes körök.

Ennyi.
Fent és lent között?
A szív. A szív csak, meg én
ahogy szédülök.
Mondd kút! Kinek fáj jobban,
ha ez a véletlen, örök?


Pünkösdi szerelem





 Mikor elindulsz
törni házasságot
évek alatt kőbe vésett
igazságaidból kicsusszanva,
mint bőréből kígyó,
nem fáj,
csak hűvösebb van kissé
a repceföld felett.
  
Nem nézel szembe,
hátra sem.
Önmagadban felemelt
arccal képzeled
ez nem csalás,
sors kényszerít,
engedni törvényt
szélnek,
jó hitet folyóba dobni be.
Nem hívott senki.
Az üzenet tőle könnyű,
súlytalan.
Lebeg.
Magad döntötted el:
megszeged tested
mint illatos, forró kenyeret,
mézzel csurgatva
lelkét etetni meg.

Nem éhes!
Csak harap.

Öled maradt, meg egy pillanat.
Sebekkel ébredsz
pünkösdi szerelemből.
Magad.
A víz sem gyógyít.
Pedig most úgy szakad!


Illusztráció: Rafal Olbinski



2018. március 28., szerda

Alku a tónál


a benned hallgató kisfiút keresem
ki anyja szép méhében vakon
kapaszkodott önmaga másába
elsőként szakadt oldhatatlan magányba
így kárhoztatva
örök utolsónak
mohón kap kékezüst mellek után
hogy sosemelég tejjel szája gödrében
csendesedjen el

nem tudja még
az ölből mindig újabb vértestvér
küldi sarokba hol sírni sincs kinek
csak vigasztalanul esik folyton térdre
áll sorvégre kenyérért
jó szóért
elmaradt barackért fejre

csiklandós fűben hanyatt
nincs idő festeni új Istent
almát számol a fa alatt
vajon jut-e marad-e
ha apjának nemzeni
vagy vedelni támad kedve

Zöld tónál mindenki kap fagyit
a nadrág túl nagy túl vizes
ha lecsúszik nem fáj
nem szégyen az                         
csak betonforró a nyár

mellé ülök a kék padra
felismer  
félrebiccenti fejét
kössünk alkut
egyetlen mosolyodért
időtlen vezeklem
boldog gyerekkoromért

2015. november 27., péntek

Öltöztető










Lehelet hideg ablaküvegen
úgy illansz a tegnapelőttbe
megnemtörtént napokba
kihűlt vánkosba
kapaszkodó ujjaim fehérjébe.
Felöltöztettél százszor
suttogott igenekbe
jajokból szőtt ingembe
ördögszekér szegődött díszemül.
Hajamba nevedet fontad
bőrömbe hangod tetováltad
hittem ópium: szárnyatlanság ellen.
A veled más lesz illúziója
karon fogott sétáltam büszkén
arcodban szépnek tudtam arcomat
pedig csak a szeretetlenség
skarlátbetűje vöröslött
meztelen vállamon.

2013

2013. május 27., hétfő

Nevek

Ott ült és sírt, egy idegen szobában az ágy előtt a földön. Hihetetlen erős érzés volt, hogy  ott kellene lennem, csak odabújni és gyógyítani  testem melegével, szavakat mantrázni, míg belenyugszik az éjszakába.
Attól a naptól ott éltem benne, vele rezdültem, suttogtam és jajveszékeltem, sírtam, sokat sírtam.
Lelke titkos csigaházai mint varázslatra, úgy nyíltak hangtalan, mire bátor lett bevallani, már tudtam őket. 
Szeretni valakit nem rózsaszín nyaralás, naperőkkel és csokoládéfagyival. Mélyre merülés, szembenézés önmagunkkal. Háborúk, győzelmekkel és vereségekkel, éles késekkel felmetszett gennyedző történetek, melyeket meg kell bocsájtani és elengedni. Szeretni azt jelenti, hogy tudod a nevét. Nem amit a világ előtt visel, hanem amin ha megszólítod felismer téged, és ő is elsuttogja a te nevedet. Azt a titkosat.

És ekkor, de csakis ekkor, rájössz, hogy az a név amit kaptál azonos a csodával, ami vagy. 

2013. március 30., szombat

Ünneptelen



Ma van a születésnapom. És ma halt meg az anyám. Huszonegy éve. Remekül időzített, gondolhatod, tűzijáték helyett síró nagyanyám, én remegve fújtam el a szép kerek hatost, de mivel senki nem figyelmeztetett elfelejtettem kívánni valamit. Mondjuk, hogy mozdonyvezető lehessek. Mert azt kívánni, hogy anyu visszajöjjön ostobaság lett volna, hiszen pont ő mondta mindig, hogy azzal aki meghalt soha többé nem találkozhatunk. Számtalanszor elhadarta, hogy elriasszon, nehogy felálljak a székre a teraszon. A legapróbb részletekig szemléltette hogyan placcsanok szét a betonon – szeretett érdekes szavakat használni -, hogyan törik szét a fejem és szakad ki a karom. Ezzel azt érte el, hogy rettegtem, ha a korláton kihajolva bambult a mélységbe. „Anyu, anyu szétplaccsansz!” – kapaszkodtam a blúzába. Aztán mégsem a placcsanás mellett döntött.
Képeket nézve, melyek egy régi barna fadobozban vannak, anyám egy különleges nő volt. Minden porcikájából áradt a vadság, szabadság és tartozni vágyás kettőssége. Olyan volt, mint egy vadló, akit ha betörnek egyszer már képtelen régi életére. Ahogy a barátai, én is imádtam a közelében lenni: 
„ Hozzád bujcizhatok? „ – kérdeztem és már szívtam is magamba az illatát. Igyekeztem a kedvébe járni, ezért kérdezgettem mindig, „Mondhatok valamit­­, nézhetek mesét, kimehetek bicajozni?
Nem szerettem a haragját, olyan volt mint a nyári zivatar, gyors, hangos és félelmetes,
de gyorsan ragyogott újra, ilyenkor halálra szorongatott és csókolgatott. Aztán szóvicceket mondtunk, és nagyokat nevettünk. Folyton poénokat találtam ki, csak halljam a kacagását.
Anyám hangulata változó volt mint a tenger, hol hullámzott az égig, majd elsímulva visszavonult. Bezárkózott a szobájába. Telefonált vagy sírt. Vagy írt.Verseket.
Nem szeretem a verseket. Számomra lehetetlen megfejteni mit érzett aki írta, mit akart mondani a kusza, jelzőkkel, hasonlatokkal  felaggatott sorokkal. Minthogy anyámat sem értettem soha. Csak ráhangolódtam, hittem benne, és még akkor sem haragudtam  rá mikor  hagyta, hogy apám elköltözzön. Attól a naptól fogva együtt aludtunk, nevetve, beszélgetve, összebúva a paplan alatt. Félálomban végighúztam ujjaim a karján, úgy suttogtam  a sötétbe: „imádlak”. Tudom, hogy hallotta.
Furcsa meséket mondott arról, hogy miért születtünk a Földre, hogy a lelkünk  testet választ, országot, közösséget, hogy  legjobban teljesítsük sorsunkat. Ma már tudom, hogy ez a reinkarnáció tana, de hogy anyám minden tudása ellenére, miért ölte meg magát, azt a mai napig nem tudom. Talán annyira szeretett másokat, hogy a maga számára nem volt hely a szívében. Fingom nincs.
Azon az éjszakán az Anna Kareninát nézte, aztán megivott egy tucat ampulla szívlassítót. Úgy feküdt a kanapén, összebújva a cicával, mint aki csak siestázni dőlt le egy félórára.
Soha többet nem jártam abban a lakásban, apám amilyen gyorsan tudta eladta.
Bútorostul. Egy halott nő árnyékával. Aki az anyám volt.





2012. december 4., kedd

Narancsszín






Még mindig hiányzik vállad gödre 

abból a tolvaj márciusból,
most padló deszkáinál hidegebben fekszem.
Könyörgöm az őrzőknek
változzon koporsómmá a világ,
múljak el, mint gyenge nyakam bőrén
leheleted finom árnyéka,
hasamra mart csókjaid narancsszíne.
Suttogva nyugtatom a halált
nem bánja majd, ha asszonya leszek,
vadlovat szokás így kézhez szelídíteni
bodza felhős réteken alkonyatkor.
Bár magamat tudnám ilyen bátran szeretni,
ahogy téged szerettelek!