2015. november 27., péntek

Öltöztető










Lehelet hideg ablaküvegen
úgy illansz a tegnapelőttbe
megnemtörtént napokba
kihűlt vánkosba
kapaszkodó ujjaim fehérjébe.
Felöltöztettél százszor
suttogott igenekbe
jajokból szőtt ingembe
ördögszekér szegődött díszemül.
Hajamba nevedet fontad
bőrömbe hangod tetováltad
hittem ópium: szárnyatlanság ellen.
A veled más lesz illúziója
karon fogott sétáltam büszkén
arcodban szépnek tudtam arcomat
pedig csak a szeretetlenség
skarlátbetűje vöröslött
meztelen vállamon.

2013

2013. május 27., hétfő

Nevek

Ott ült és sírt, egy idegen szobában az ágy előtt a földön. Hihetetlen erős érzés volt, hogy  ott kellene lennem, csak odabújni és gyógyítani  testem melegével, szavakat mantrázni, míg belenyugszik az éjszakába.
Attól a naptól ott éltem benne, vele rezdültem, suttogtam és jajveszékeltem, sírtam, sokat sírtam.
Lelke titkos csigaházai mint varázslatra, úgy nyíltak hangtalan, mire bátor lett bevallani, már tudtam őket. 
Szeretni valakit nem rózsaszín nyaralás, naperőkkel és csokoládéfagyival. Mélyre merülés, szembenézés önmagunkkal. Háborúk, győzelmekkel és vereségekkel, éles késekkel felmetszett gennyedző történetek, melyeket meg kell bocsájtani és elengedni. Szeretni azt jelenti, hogy tudod a nevét. Nem amit a világ előtt visel, hanem amin ha megszólítod felismer téged, és ő is elsuttogja a te nevedet. Azt a titkosat.

És ekkor, de csakis ekkor, rájössz, hogy az a név amit kaptál azonos a csodával, ami vagy. 

2013. március 30., szombat

Ünneptelen



Ma van a születésnapom. És ma halt meg az anyám. Huszonegy éve. Remekül időzített, gondolhatod, tűzijáték helyett síró nagyanyám, én remegve fújtam el a szép kerek hatost, de mivel senki nem figyelmeztetett elfelejtettem kívánni valamit. Mondjuk, hogy mozdonyvezető lehessek. Mert azt kívánni, hogy anyu visszajöjjön ostobaság lett volna, hiszen pont ő mondta mindig, hogy azzal aki meghalt soha többé nem találkozhatunk. Számtalanszor elhadarta, hogy elriasszon, nehogy felálljak a székre a teraszon. A legapróbb részletekig szemléltette hogyan placcsanok szét a betonon – szeretett érdekes szavakat használni -, hogyan törik szét a fejem és szakad ki a karom. Ezzel azt érte el, hogy rettegtem, ha a korláton kihajolva bambult a mélységbe. „Anyu, anyu szétplaccsansz!” – kapaszkodtam a blúzába. Aztán mégsem a placcsanás mellett döntött.
Képeket nézve, melyek egy régi barna fadobozban vannak, anyám egy különleges nő volt. Minden porcikájából áradt a vadság, szabadság és tartozni vágyás kettőssége. Olyan volt, mint egy vadló, akit ha betörnek egyszer már képtelen régi életére. Ahogy a barátai, én is imádtam a közelében lenni: 
„ Hozzád bujcizhatok? „ – kérdeztem és már szívtam is magamba az illatát. Igyekeztem a kedvébe járni, ezért kérdezgettem mindig, „Mondhatok valamit­­, nézhetek mesét, kimehetek bicajozni?
Nem szerettem a haragját, olyan volt mint a nyári zivatar, gyors, hangos és félelmetes,
de gyorsan ragyogott újra, ilyenkor halálra szorongatott és csókolgatott. Aztán szóvicceket mondtunk, és nagyokat nevettünk. Folyton poénokat találtam ki, csak halljam a kacagását.
Anyám hangulata változó volt mint a tenger, hol hullámzott az égig, majd elsímulva visszavonult. Bezárkózott a szobájába. Telefonált vagy sírt. Vagy írt.Verseket.
Nem szeretem a verseket. Számomra lehetetlen megfejteni mit érzett aki írta, mit akart mondani a kusza, jelzőkkel, hasonlatokkal  felaggatott sorokkal. Minthogy anyámat sem értettem soha. Csak ráhangolódtam, hittem benne, és még akkor sem haragudtam  rá mikor  hagyta, hogy apám elköltözzön. Attól a naptól fogva együtt aludtunk, nevetve, beszélgetve, összebúva a paplan alatt. Félálomban végighúztam ujjaim a karján, úgy suttogtam  a sötétbe: „imádlak”. Tudom, hogy hallotta.
Furcsa meséket mondott arról, hogy miért születtünk a Földre, hogy a lelkünk  testet választ, országot, közösséget, hogy  legjobban teljesítsük sorsunkat. Ma már tudom, hogy ez a reinkarnáció tana, de hogy anyám minden tudása ellenére, miért ölte meg magát, azt a mai napig nem tudom. Talán annyira szeretett másokat, hogy a maga számára nem volt hely a szívében. Fingom nincs.
Azon az éjszakán az Anna Kareninát nézte, aztán megivott egy tucat ampulla szívlassítót. Úgy feküdt a kanapén, összebújva a cicával, mint aki csak siestázni dőlt le egy félórára.
Soha többet nem jártam abban a lakásban, apám amilyen gyorsan tudta eladta.
Bútorostul. Egy halott nő árnyékával. Aki az anyám volt.





2012. december 4., kedd

Narancsszín






Még mindig hiányzik vállad gödre 

abból a tolvaj márciusból,
most padló deszkáinál hidegebben fekszem.
Könyörgöm az őrzőknek
változzon koporsómmá a világ,
múljak el, mint gyenge nyakam bőrén
leheleted finom árnyéka,
hasamra mart csókjaid narancsszíne.
Suttogva nyugtatom a halált
nem bánja majd, ha asszonya leszek,
vadlovat szokás így kézhez szelídíteni
bodza felhős réteken alkonyatkor.
Bár magamat tudnám ilyen bátran szeretni,
ahogy téged szerettelek!


2012. augusztus 7., kedd

Holnaptalan









Karod holdjába kéredzkedem
borzolt tollú éktelen madár
holnapot cserélni máért
gubbasztva hangtalan
csöndedből lopni történetet
sosemhallottat
kinyújtod félelmed iránytűjét
tőled el nincsenek utak
benned sem találok haza
kiszáradt barackfák kérgébe
bújtatom feleslegeim 
jeleket rajzolva tolvajoknak

ne akard emlékül a szám



http://www.youtube.com/watch?v=Qy9fzZqJGYM&feature=related 

2012. június 18., hétfő

A felejtés képtelensége











majd megszokod
hisz nélkülem  éltél eddig is
azt a húsz percet  nem számolom
mikor a fülembe nyögted a csillagokat
aztán tetovált seggű sikolyokat kergettél
esküdvén mint a vonatkattogás
csak rád gondoltam közben kicsim
elhittem benned élek mindenféle módozatban
de képtelenség visszatalálni
mikor el sem tévedt az ember
összeborult szirmú hajnalokon
kifeszített madzagokba botlik a bizalom
hogyan leljek otthonra benned
ha önmagadból te is hiányzol

2012. április 20., péntek

Őrzők










Hallgatag hegyek
mozdulatlan
csenddé ölelik a folyót.
Ágak karcolnak bőrömbe
skarlátbetűt,                                                 
míg naponta hangoddal
repüléssé szelídíted zuhanásom.
Könnyeim fényesen hullnak ölemre,
fényfehér virágokká nőnek
szélfútta álmaidban.
Belőlük fakad
ébredés utáni első mosolyod.