Elmúlás

Kitárom ablakom, ahogy kérted.

Hajnali füvek illata súgja,

elmúltál a világból kedves.

Egyszerűen, fájdalom és szomorúság nélkül.

Találni régi életed.

Fecskéim ma megint csijjognak a kékben,

nincs mód hátukra kötözni könnyeim.

Felhőkig szállnának velem,

víz lennék megint,

halott mosdató hűs eső,

fehér gyolcs,

hideg bőrödön ünnepi ing.

A papkertben sétáltunk,

sírtam, hogy elmész megint.

A világnak ócska kis csalók vagyunk,

egymásnak ritka nincs.

Várfalnak dőlve csókolództunk

borostyán csiklandoz,

éles kő hasít,

ha tudom utoljára,

még súgtam volna valamit.

Titkom lett.

Ma temetni indulok téged.

Magamat veled.

Virágos ruhám a szélben

lélekvarjak közt szemtelen libeg.

Ha itt lennél combomba csípnél,

nevetnék, lehet?

Ha majd fű leszel nyárra,

szép, erős, mint volt életed,

elalszom karodban, és benned ébredek.