Szárnyatlan

Minden hajnalban
új napot vajúdok fölénk.
Életnek feszülő csontjaim
engednek utat
vér és hússzagú gyönyörünknek;
kötélen száradó,
színtelenre fakult álmaim
visszajáró lelkek lopják magukra,
táncolnak egyensúlyozva
a nemlét kihűlt emlékein.
Múló napban,
lepergő órában,
belélegzett pillanatban.

Minden alkonyatkor
térden állva
kaparom szádba a földet,
csak ne halljam
suttogó kérlelésed:
- Küldj! Engedj szabaddá engem!-
Szárnyatlan imáim
sírodon raknak fészket.
A felejtés kofái
sebzett pőreségem
fillérekért zsírpapírba mérik,
védtelen remeg
részeg férfiak tenyerében.

2011.szeptember