Nagymamám a fényképen nem több húszévesnél.
Az emlék kedvéért áll a leanderektől illatos udvaron.
Fodros-virágos nyári ruhában, fehér csipke kesztyűs ujjai között apró retikült tart, karcsú bokája kifogástalan körömcipőben.
Néz. Jég-kék szemei huncutul ragyognak, ez a pillanat csak az övé.
Dédike elmúlt 93 éves. Kigombolt férfi fürdőköpenyben, hálóingben áll a konyha közepén.
Néz. Jég-kék szemivel rövidlátón hunyorog. Egy pillanatig nem ismer fel, aztán elmosolyodik. Ez az öröm inkább a kislányomnak szól, akit hetek óta nem látott. Aztán az Ő kedvéért már kapkodva vetkőzik, nem replikázik a habos fürdő és a hajmosás ellen. A gyerek is izgatott, lelkes, nem tudja, mihez fogjon, a tiszta ruhákat készítse, vagy terítsen előbb a viaszkosvásznas asztalon.
Később a szoba melegében, hangosan, szépen formálva a szavakat, hogy a süket fülek is jól hallják. Dédivel beszélget.
– Idedugd a lábikódat! –
– Melyik szoknyát szeretnéd felvenni? –
– A lila pulóver jó lesz? – Az apró kezek ügyesen segítenek, türelmesen, viccelődve. Szép sorban adogatja a ruhadarabokat, felköti a ráncos nyak köré a kék selyemsálat, amit Ő talált a szappan-illatú szekrényben.
– Ugye én fésülhetem meg? – kérdi könyörgőn, mintha a világ múlna rajta.
Csak egy kicsit kell lábujjain pipiskednie, hogy felérje Dédike fején a pár szál árvalányhajat.
Dédike pedig ragyog – ez a pillanat csak az övé.
Az emlék kedvéért áll a leanderektől illatos udvaron.
Fodros-virágos nyári ruhában, fehér csipke kesztyűs ujjai között apró retikült tart, karcsú bokája kifogástalan körömcipőben.
Néz. Jég-kék szemei huncutul ragyognak, ez a pillanat csak az övé.
Dédike elmúlt 93 éves. Kigombolt férfi fürdőköpenyben, hálóingben áll a konyha közepén.
Néz. Jég-kék szemivel rövidlátón hunyorog. Egy pillanatig nem ismer fel, aztán elmosolyodik. Ez az öröm inkább a kislányomnak szól, akit hetek óta nem látott. Aztán az Ő kedvéért már kapkodva vetkőzik, nem replikázik a habos fürdő és a hajmosás ellen. A gyerek is izgatott, lelkes, nem tudja, mihez fogjon, a tiszta ruhákat készítse, vagy terítsen előbb a viaszkosvásznas asztalon.
Később a szoba melegében, hangosan, szépen formálva a szavakat, hogy a süket fülek is jól hallják. Dédivel beszélget.
– Idedugd a lábikódat! –
– Melyik szoknyát szeretnéd felvenni? –
– A lila pulóver jó lesz? – Az apró kezek ügyesen segítenek, türelmesen, viccelődve. Szép sorban adogatja a ruhadarabokat, felköti a ráncos nyak köré a kék selyemsálat, amit Ő talált a szappan-illatú szekrényben.
– Ugye én fésülhetem meg? – kérdi könyörgőn, mintha a világ múlna rajta.
Csak egy kicsit kell lábujjain pipiskednie, hogy felérje Dédike fején a pár szál árvalányhajat.
Dédike pedig ragyog – ez a pillanat csak az övé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése