Nevek

Ott ült és sírt, egy idegen szobában az ágy előtt a földön. Hihetetlen erős érzés volt, hogy  ott kellene lennem, csak odabújni és gyógyítani  testem melegével, szavakat mantrázni, míg belenyugszik az éjszakába.

Attól a naptól ott éltem benne, vele rezdültem, suttogtam és jajveszékeltem, sírtam, sokat sírtam.
Lelke titkos csigaházai mint varázslatra, úgy nyíltak hangtalan, mire bátor lett bevallani, már tudtam őket. 

Szeretni valakit nem rózsaszín nyaralás, naperőkkel és csokoládéfagyival. Mélyre merülés, szembenézés önmagunkkal. Háborúk, győzelmekkel és vereségekkel, éles késekkel felmetszett gennyedző történetek, melyeket meg kell bocsájtani és elengedni. Szeretni azt jelenti, hogy tudod a nevét. Nem amit a világ előtt visel, hanem amin ha megszólítod felismer téged, és ő is elsuttogja a te nevedet. Azt a titkosat.

És ekkor, de csakis ekkor, rájössz, hogy az a név amit kaptál azonos a csodával, ami vagy. 

Ünneptelen

Ma van a születésnapom. És ma halt meg az anyám. Huszonegy éve. Remekül időzített, gondolhatod, tűzijáték helyett síró nagyanyám, én remegve fújtam el a szép kerek hatost, de mivel senki nem figyelmeztetett elfelejtettem kívánni valamit. Mondjuk, hogy mozdonyvezető lehessek. Mert azt kívánni, hogy anyu visszajöjjön ostobaság lett volna, hiszen pont ő mondta mindig, hogy azzal aki meghalt soha többé nem találkozhatunk. Számtalanszor elhadarta, hogy elriasszon, nehogy felálljak a székre a teraszon. A legapróbb részletekig szemléltette hogyan placcsanok szét a betonon – szeretett érdekes szavakat használni -, hogyan törik szét a fejem és szakad ki a karom. Ezzel azt érte el, hogy rettegtem, ha a korláton kihajolva bambult a mélységbe. „Anyu, anyu szétplaccsansz!” – kapaszkodtam a blúzába. Aztán mégsem a placcsanás mellett döntött.
Képeket nézve, melyek egy régi barna fadobozban vannak, anyám egy különleges nő volt. Minden porcikájából áradt a vadság, szabadság és tartozni vágyás kettőssége. Olyan volt, mint egy vadló, akit ha betörnek egyszer már képtelen régi életére. Ahogy a barátai, én is imádtam a közelében lenni: „ Hozzád bujcizhatok? „ – kérdeztem és már szívtam is magamba az illatát. Igyekeztem a kedvébe járni, ezért kérdezgettem mindig, „Mondhatok valamit­­, nézhetek mesét, kimehetek bicajozni?
Nem szerettem a haragját, olyan volt mint a nyári zivatar, gyors, hangos és félelmetes,

de gyorsan ragyogott újra, ilyenkor halálra szorongatott és csókolgatott. Aztán szóvicceket mondtunk, és nagyokat nevettünk. Folyton poénokat találtam ki, csak halljam a kacagását.
Anyám hangulata változó volt mint a tenger, hol hullámzott az égig, majd elsímulva visszavonult. Bezárkózott a szobájába. Telefonált vagy sírt. Vagy írt.Verseket.
Nem szeretem a verseket. Számomra lehetetlen megfejteni mit érzett aki írta, mit akart mondani a kusza, jelzőkkel, hasonlatokkal  felaggatott sorokkal. Minthogy anyámat sem értettem soha. Csak ráhangolódtam, hittem benne, és még akkor sem haragudtam  rá mikor  hagyta, hogy apám elköltözzön. Attól a naptól fogva együtt aludtunk, nevetve, beszélgetve, összebúva a paplan alatt. Félálomban végighúztam ujjaim a karján, úgy suttogtam  a sötétbe: „imádlak”. Tudom, hogy hallotta.
Furcsa meséket mondott arról, hogy miért születtünk a Földre, hogy a lelkünk  testet választ, országot, közösséget, hogy  legjobban teljesítsük sorsunkat. Ma már tudom, hogy ez a reinkarnáció tana, de hogy anyám minden tudása ellenére, miért ölte meg magát, azt a mai napig nem tudom. Talán annyira szeretett másokat, hogy a maga számára nem volt hely a szívében. Fingom nincs.
Azon az éjszakán az Anna Kareninát nézte, aztán megivott egy tucat ampulla szívlassítót. Úgy feküdt a kanapén, összebújva a cicával, mint aki csak siestázni dőlt le egy félórára.
Soha többet nem jártam abban a lakásban, apám amilyen gyorsan tudta eladta.
Bútorostul. Egy halott nő árnyékával. Aki az anyám volt.