Mindig arról álmodtam, hogy megérkezem. Egész életemben egy vágy hajtott, otthonra lelni, egy szóban, egy érintésben, egy tekintetben.
Ahogy üldögéltem Dédikénél a ház mögötti fűben, éreztem, valahol mélyen bennem csücsül egy kislány. Kucorog kicsi sámlinján, s nincs nagyobb vágya, mint hogy, megszólítsák, valaki hangja elérjen hozzá.
Része akar lenni a világnak.
Része akar lenni a világnak.
Ma már tudom, minden, amire rátalálok, múlandó.
A kedvesek mosolya, a szél arcomon, gyerekeim illata, boldog pillanataim, szomorúságaim, elfolynak az időben.
Ismerem a vihar zúgását, a nyári záport, mikor kopog a forró betonon, tenger hullámainak locsogását a fehér sziklafalon. Szeretőim sóhaját halvány bőrömön. Újszülött panaszos sírását, mikor világraszakad. A haldokló utolsó lélegzetét. Gyertya sercegését mielőtt ellobban.
Csak azt az egy hangot, ami engem szólít, nem találom.
A kedvesek mosolya, a szél arcomon, gyerekeim illata, boldog pillanataim, szomorúságaim, elfolynak az időben.
Ismerem a vihar zúgását, a nyári záport, mikor kopog a forró betonon, tenger hullámainak locsogását a fehér sziklafalon. Szeretőim sóhaját halvány bőrömön. Újszülött panaszos sírását, mikor világraszakad. A haldokló utolsó lélegzetét. Gyertya sercegését mielőtt ellobban.
Csak azt az egy hangot, ami engem szólít, nem találom.
A keresés, az út, az elengedés mestere lettem.
A kislány feláll, kinyújtózik és elindul vágyai felé. Nincs benne félelem. Egy nap rádöbben, minden csak illúzió. Az egyedüllét feloldhatatlan, már nem is fáj. Talán az út a fontos.
A várakozás édes keserűsége feledteti: nincs semmi, mi befogadjon.
Illusztráció: Duy Huynh
Illusztráció: Duy Huynh
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése