2011. október 21., péntek

Szárnyatlan














Minden hajnalban
új napot vajúdok fölénk.
Életnek feszülő csontjaim
engednek utat
vér és hússzagú gyönyörünknek;
kötélen száradó,
színtelenre fakult álmaim
visszajáró lelkek lopják magukra,
táncolnak egyensúlyozva
a nemlét kihűlt emlékein.
Múló napban,
lepergő órában,
belélegzett pillanatban.

Minden alkonyatkor
térden állva
kaparom szádba a földet,
csak ne halljam
suttogó kérlelésed:
- Küldj! Engedj szabaddá engem!-
Szárnyatlan imáim
sírodon raknak fészket.
A felejtés kofái
sebzett pőreségem
fillérekért zsírpapírba mérik,
védtelen remeg
részeg férfiak tenyerében.

2011.szeptember

Ophélia pillanat















Kibomló hajjal fekszem egy réten,
Ophélia – pillanat:
tegnap jó szelem voltál,
ma csend vagy.
köd vagy,
semmi vagy!
A folyó erőtlen messze.

Mécsvilágló álmaink
szemétre dobva,
használt óvszer
és szakadt
játék mackó közt várják,
míg kiguberálja valami
szerelmet böfögő párocska.

Nézik, mint filmet a moziban.
A lány szipog, a fiú meg csak arra gondol
milyen lesz kigombolt gatyával végigzuhanni
a padlón,
és magáévá tenni a szomorúságot.

Nem figyelek








Kihűlt csirke az asztalon,
söröspoháron részegül a pára.
Dinnyét eszel,
húsát késsel metszed szép,
szabályos, édes falattá,
miközben Zoláról
meg a Dreyfus ügyről magyarázol,
lelkeshangosan, szuszogva.

Nem figyelek.

Egy piros csepp az álladra ül,
borostádba kapaszkodik.
Szádat nézem, orrod görbeségét
(túl gyors volt a roller, túl meredek a lejtő)
szemed alatt az imádott heget,
erős tenyered, mibe oly szívesen kéredzkedik
kezem: tarts meg !
Tarts meg, a forróságszagú,
duruzsoló, múltbahulló pillanatban!
Nézd el, ha most nem figyelek.

2011.július

Hétköznapi






Vörösbor árnyéka felett rád mosolygó
nevedet válladra sóhajtó éjszaka
zsörtölődő reggel a tükörnél
(mert most kell neked is fogat mosni)
kávéfolt a terítőn
kanapén olvasás
laptopnál molyolás
nézem a hátad
miközben kint vihar
kapaszkodik a tócsák vizébe
moziban kukoricaillat
mindig sírok a film végén
liftben sebtében kigombolt nadrág
titkolt rúzsfolt a gallérodon
- persze, hogy anyád volt!
becsapott ajtó mögött
a nyit vagy zár remegése
kifulladásig beszélgetések
letekert autóablakban könyöklés
miközben üvölt az „ I cant get no”
megállás a  napraforgók mellett
mert nem tudjuk megállni
több kell
mint ujjaid forrósága combomon
smsesek mit szeretnél
mocskosul
most
csillapíthatatlanul
fejfájás
mi bajod
semmi
elrohansz inni egy sört
dögöljek meg ha felhívlak
az utcáról telefonálsz
összebújós meséidtől
alszom el

2011. július

2011. augusztus 9., kedd

A vadász

tangoEz a szorítás a nyakam bőrén a hurok, igaz?
Még próbálok méltóságteljesen, bátran, a szemedbe nézve állni, de érzem, rövid  az idő és földre kerülök. Magamba szívom haldokló levelek szagát, a nedves föld szagát, a vér szagát. Azt hittem mindent tudok a vadászokról. Bújtam - bőröm karcoló cserjék között -, futottam lélekszakadva a mezőn át, míg az erdő fái nem rejtettek újra, az illanó biztonságba. Ösztönöm rebbenő madarai mindig figyelmeztettek a veszélyre. Hajnali harmaton számtalanszor láttam a félelem árnyékát.
Szép, ügyes vad voltam.

Ott ültél a tölgyfa alatt, fejed a törzsének támasztva, csukott szemmel. Az arcodra foltokat festett a levelek közt szemtelenkedő fény. Kezed puskádon pihent.
-Szép, erős karja van- gondoltam, és sokáig néztelek az alkonyatban.
Akartam, hogy halljad a lábaim alatt reccsenő ágak zaját. Akartam, hogy csak miattam indulj az éjszakába.
Szeretettem játszani veled.
Lélegzetvisszafojtva állni a hátad mögött, majd nekiiramodni, pontosan tudni, mekkora távolság kell, hogy láss még, de ne találjon a puskagolyód.

Bíztam benned.
Cselszövéssel csaltál csapdába.
Állom a tekinteted, fülemben szívem, és szíved ritmusa dübörög…
De, te vagy a vadász.


2011 május

Nézlek




Ez a nap is nélküled múlik.

Nem tolunk kocsit bolti forgatagban,
s míg ajándékot keresek anyádnak
- magamban naponta megköszönlek-
te borokat válogatsz,
címkék és évjárat szerint.
Sor végéről nézlek.
Játszom.
Próbállak elképzelni idegennek.
A pillanatot akarom újra,
mikor még nem volt illatod,
ízed, hangod.
Csak egy voltál a tömegben,
nem egyetlen,
de hirtelen fájni kezd,
és már kívánom fordulj felém,
hogy lássam szemed alatt
azt a sokszor csókolt sebhelyet.

2011 április

Forrás:arte de Magritte

Múló időben













Dombok lábához
guggolt házfalon
vakolatsebhely.
Zsalugáterről pergő zölddel
játszik a pók.
Ólak. Üresen.
Itatók esővizében nézik arcukat.
Tetőn félrecsúszott cserépkalap
és imához készül térdepelni a kémény.

Birkanyáj kolomp-hangjával
kergetődzik a szél,
alkonyatkor csalánpárnára fekszik.
Kocsmába indulóval veszekszik
nagycsaládos, egykor szép leány.
A padon nem ülnek asszonyok
kendő alatt suttogva szerelemről.
Emlékszem, egykor
rézvirág pirult nevetésüktől,
ha fáradt-boldogan
derékon ölelte őket a hazatérő.
Ma gyerek sem kerget kandúrt az udvaron,
Égre dobott labdáról
földre hullottak a pöttyök.
Utazom…

Vonat ablaktükrében arcom.
Ketten vagyunk.
Egyedül,
folyóként távolodó, múló időben.
Lassan megérkezem.


  2009











2011. február 27., vasárnap

Melléd szegődöm













Melléd szegődöm,
mint kóbor macska
ha lábhoz dörgölődzött,
puha talpain utánad ered,
az esőtől ázott kockaköveken.
Nincs más menedék,
mint a felejtés kapualjaiba húzódni
és várni:
elmúlik ez a szorító érzés,
elálmosodik a fájdalom,
és hazatalálok végre.

Szúrágta faajtó
sírásából tudom,
nincs otthonom mi befogad.
Míg az utca túloldalán
fényes ablakok mögött
boldog arcok ülnek,
gyerekkacagással terített
vacsoraasztalnál,
addig lélekcsupaszon éhezem utánad.

Tudom, a hajnal nem csillapít lázat,
bőrömbe kóstol világossága.
Egy újabb nap
amit túl kell éljek
hiszen mondtad: „ Erős vagy! ”
s nekem már csak szavaid világítanak,
mint őrtüzek süppedő partokon,
aztán kihúnynak  lassan,
mint  holnapom.


Örök árva
















Hideg verejték nyakamon
kötél illenék gyöngynek.
Tegnap hittem, Nap melegít,
Ma fekete varjak jönnek.

Homlokomra rajzolt jelek:
magad maradsz, örök árva.
Ha látna is másik lélek,
nincs ki érted poklot járna.

Gyökereim földbe eresztem.
Álmaim szélnek menesztem.
Bánat, bánat nem találhat.
Fehér harang szól utánam.

2011. február 26., szombat

A keresés, az út, az elengedés mestere




Mindig arról álmodtam, hogy megérkezem. Egész életemben egy vágy hajtott, otthonra lelni, egy szóban, egy érintésben, egy tekintetben.
Ahogy üldögéltem Dédikénél a ház mögötti fűben, éreztem, valahol mélyen bennem csücsül egy kislány. Kucorog kicsi sámlinján, s nincs nagyobb vágya, mint hogy, megszólítsák, valaki hangja elérjen hozzá.
Része akar lenni a világnak.

Ma már tudom, minden, amire rátalálok, múlandó.
A kedvesek mosolya, a szél arcomon, gyerekeim illata, boldog pillanataim, szomorúságaim, elfolynak az időben.
Ismerem a vihar zúgását, a nyári záport, mikor kopog a forró betonon, tenger hullámainak locsogását a fehér sziklafalon. Szeretőim sóhaját halvány bőrömön.  Újszülött panaszos sírását, mikor világraszakad. A haldokló utolsó lélegzetét. Gyertya sercegését mielőtt ellobban.
Csak azt az egy hangot, ami engem szólít, nem találom.

A keresés, az út, az elengedés mestere lettem.

A kislány feláll, kinyújtózik és elindul vágyai felé. Nincs benne félelem. Egy nap rádöbben, minden csak illúzió. Az egyedüllét feloldhatatlan, már nem is fáj. Talán az út a fontos.

A várakozás édes keserűsége feledteti: nincs semmi, mi befogadjon.

Illusztráció:  Duy Huynh





Álom az ezerjófűről



Álmodtam.
Tölgylevelek felett mentünk az erdőn.
Napnak erejéből narancsra futotta,
fák törzsére festve.
Válladon ásó.
Kereszt.
Úgy láttam pillanatra szép arcod,
mint Jézust,
nem fájdalom,
csak sors előtt fejet hajtó bizonyosság.
Hallgattam hallgatásod.
Kerestük Ezerjófű csodáját.


Bokrok hűse alatt,
harmatot könnyez a föld,
erős száron
apró étercsillagok.
Te, mint Kheirón,
gyógyulást kerestél
nem-múlt szerelemből,
én magányodból lopott időt.
Téged,
ha kell, pokolra szálljak érted.
Vajákos cigányok mesélték,
nyáréjszaka, a füvek felett
lidércfények égnek.

Ébredek.
Az éjjel halkan esett,
észrevétlen oltott el bennem
szerelmet, tüzet.
Fenyők karjai közt
ázott pók szédeleg.
Hálójába szőtt
színes-csillogó esőcseppeket.
Utat.

Feléd lépkedek.


Illusztráció: Daria Petrilli




Illatos fénykép














Sárga tearózsák a kerítés rácsain,
ügyesen kúsznak egyre feljebb,
kapaszkodnak a nyárba,
apró cakkos-zöld levelekkel.
Szirmait féltőn érintetted,
mint pólyám hófehér szalagját.

Barackillatú kert, a fekete télben.
Ág-bogak szépen halomra rakva
fagyos földön fekszenek,
ahogy te is azon a délután,
mikor körömmel kapartál,
ástál egyre lejjebb,
nem hitted senkinek: a macska halott.
Egyedül maradtál.

Hiába próbáltam otthonod lenni,
múltadba vitt tőlem az idő,
meszes erekben lassan csordogált a vér.
Jó gyerek vagy! – mondtad,
míg egy rozsdafarkú illegett a fenyő ágai közt,
szívemben kalapált:
már a nevemet sem tudod.

Orvosságszagú kredencen
békés óraketyegés,
múlik az élet.
Ülsz, kitudjahányadik reggelen
narancsfény viaszbőröd karcaiban.
Csak bal lábadon billeg  papucs.
Most nem pörölök.
Ne félj! Ne félj!– hajtogatom,
 megigazítom inged csipkeszegélyét.

Fotó:Irene Sheri festménye

Tenyeredben


Húsig csepegtetett szavaid 
hitették el velem az időt.
Hátamra kötözött tegnapok,
fénykép nélküli krónikások
rajzolnak hajam köré
pókfonál-fényes emlékeket
bazsalikomillatú mosolyodról.
Kéményben csikorognak böjti szelek.
Fényesre fagyott pocsolya jegén
verebek nézik arcukat,
hóban hagynak jeleket, 
tavaszba  induló magányomnak.
Mint  csípás macska
sírva kucorodnék öled melegébe.
Kilenc életem számolatlanul adnám
tenyeredbe rajzolt sorsomért cserébe.

Illusztráció:
Richard Burlet

Haldoklásod


















Haldokló fejed a párnán.
Árnyékkal rajzolt köré fehér sugarakat a fény,
nemszeretett templomaid szentjeinek  glóriája
sem ragyogott élesebben.
Hajlott hátad lassan távolodott
magas igéktől,
ígéretektől,
sosemvolt boldog életedtől.
Erőtlen, szép kezed  pihen a takarón.
Gyűrű  csillogásával magához szelídített hűség,
majd ötven év múlva elindult nélküled,
emléke kacsként kapaszkodott
sírninemtudó holnapodba.

Ősz hajú játékbabám voltál.
Ágy szélén ülve
aprócska tested ínyvacogva tűrte a vizet,
pacsuli krémeket, napon szárított inged útvesztőit.
Csak hozzám nem találtál vissza
maradva árnyékos oldalon,
földet szomjazón.
Most porba próbálom rajzolni 
gyermekkori arcom elveszett nevetését.

Elmúlás





Kitárom ablakom, ahogy kérted.
Hajnali füvek illata súgja,
elmúltál a világból kedves.
Egyszerűen, fájdalom és szomorúság nélkül.
Találni régi életed.

Fecskéim ma megint csijjognak a kékben,
nincs mód hátukra kötözni könnyeim.
Felhőkig szállnának velem,
víz lennék megint,
halott mosdató hűs eső,
fehér gyolcs,
hideg bőrödön ünnepi ing.

A papkertben sétáltunk,
sírtam, hogy elmész megint.
A világnak ócska kis csalók vagyunk,
egymásnak ritka nincs.
Várfalnak dőlve csókolództunk
borostyán csiklandoz,
éles kő hasít,
ha tudom utoljára,
még súgtam volna valamit.

Titkom lett.

Ma temetni indulok téged.
Magamat veled.
Virágos ruhám a szélben
lélekvarjak közt szemtelen libeg.
Ha itt lennél combomba csípnél,
nevetnék, lehet?
Ha majd fű leszel nyárra,
szép, erős, mint volt életed,
elalszom karodban, és benned ébredek.





Rachmaninov - Szerelem sörre és zongorára



Vannak találkozások, mondatok, miket nem felejtesz. Minden lámpaoltáskor párnádra ülnek, mint kísértetek, és nem hagynak elaludni. Visszakószálsz az időben, látod magadat, virágos nyári ruha van rajtad, piros szandállal, a férfin kockás térdnadrág, inggel.
Szerette az ingeket. A sört is szerette. És Rachmaninovot.

A domboldalra felkapaszkodó szűk utcácska Rózsalugas vendéglőjében ropogósra sült csülköt lehet enni fatálról, és hideg gyöngyöző sört inni mellé. A társaságban először ülnek szemben egymással és beszélgetnek, úgy, mintha régről ismernék egymást. A rácsodálkozás gyönyörűségével mesélik az útkereszteződéseket, amelyekben találkozhattak volna. Hiszen két saroknyira laktak egymástól, játszottak gyermekként sárgakavicsos parkban a mályvabokrok alatt, jártak a város egyetlen művész mozijába cseh filmeket nézni, több mint húsz év kellett, míg egymásba feledkezhetnek ebben a levendulaillatú nyárban.
A férfi holnap átrepül az óceánon túlra, ez a búcsúestéje, barátainak tett ígérete miatt, most nincs mód megszökni, de elkéri a nő címét.  Mert írni akar, folytatni a beszélgetést, ami alig kezdődött pár órája, de a „megtaláltalak” bizonyosságával tölti el. Júlia mosolyogva firkantja le egy szalvéta szélére. Nincs nagyobb vágya, mint hinni a mesékben.
Hetente hoz kék-piros csíkos borítékot a légiposta. Sorokba festve a férfi életének mozzanatai, aprólékosan mesélve, mintha minden este ott ülne mellette a kanapén, de nincs bennük szerelem, se hiány, sem ígéret.  A nő verseket ír, szerelemről, hiányról és ígéretekről.

 Júlia megismerkedik egy érdekes emberrel, aki fergeteges nevettető, izgalmas szerető. Feleségül kéri, ő vágyódik tartozni valakihez. Ettől kezdve nem gondol Tamásra, nem lehet hűségesnek lenni a kék tintához fehér papíron, az idővel halványodó mosolyhoz.
Pár sorban megírja a történteket, úgy érzi, nem lenne tisztességes folytatniuk a levelezést.

Otthont varázsol a csöppnyi bérelt lakásból, virágokkal, lassan főzött húsleves illatával. Férjével hosszan beszélgetnek a vacsoraasztalnál, és azzal a jóleső érzéssel bújik a közös takaró alá, hogy teljes az élete.
Míg egy napon Tamás barátja köszön rá egy vásári forgatagban. A férfi szemében ott a vádló kérdés:
-  Halottam férjhez mentél. Nem vártad meg! Elkeseredett, hogy egy idő után nem válaszoltál a leveleire! A héten hazajön.
Állja a tekintetét. Milyen jogon vonja kérdőre, valaki, aki nem ismeri őt? Miért választotta volna a biztonság helyett a várakozást, a bizonytalanságot?
Azon az éjjelen sokáig nem tud elaludni, hiába nem voltak eskük, nem voltak fogadkozások. Várnia kellett volna? Milyen lenne most Tamás mellett az élete?  Valaki hozzá készült megérkezni, de ő nincs sehol. Júlia ostobának érzi magát, mert nem érezte, milyen fontos neki. Nem múlik el nap, hogy ez ne jutna eszébe. Elengedte.

Fülledt meleg van a levegőtlen fülkében, a rongyos telefonkönyvben gyorsan megtalálja a nevet, remegő kézzel tárcsázza a számot.
Tamás hangja olyan mintha tegnap váltak volna el, nem lepődik meg, hogy Júlia felhívta. Másnapra beszélik meg a találkozót.
Messziről észreveszi a férfi alakját, amint ott várja a püspöki palota terrakotta falainak árnyékában. Egy pillanatra úgy érzi, nem tud tovább menni, émelyeg a gyomra, hideg verejték a tenyerében, csak cipője kopogását hallja, ahogy visszhangzik a tér macskakövein.

A sörös poháron vékony, homályos pára, lassan tűnik, mint a bizonytalanság, a zavar. Tamás évek óta őrzi a leveleit, és kívülről tudja a verseket, ő szégyelli, de fogalma sincs hová lettek az övéi. A tegnapok lehullanak róla, a múlt válik jelenné.
A lopakodó éjszaka sötétjében, kézen fogva sétálnak fel Tamás lakásába, a hegyre. A férfi gyertyát gyújt, fényében a pohárba töltött portói színe mély, mint katedrálisok ólomüvege. Tamás mesél, ő a hintaszékbe kucorodva hallgatja, mintha soha nem lett volna másképp. Nyugalom és béke veszi körül, az ablakon át nézi a csöndben alvó várost, észre sem veszi, mikor a másik feláll, és olyan közel hajol hozzá, hogy bőrén érzi a forró leheletét.
- Mi a fenéért nem vártál meg?- kérdezi, miközben két kézzel a karcsú karfába kapaszkodik, hogy lefékezze a ringatózást. Júliának  nincsenek válaszai. Megáll a pillanat.
-Rachmaninov. Szereted?- Tamás elindul a másik szobába elővenni a lemezt, a nyitott ajtón látszik a vetetlen ágy.

Napok, hetek telnek el, a férfi nem jelentkezik, csak az üzenetrögzítő kapcsol be, mikor hívja.
Furcsa nyugalom van benne, mikor becsenget a már ismerős ajtón, ezzel egy időben hallja meg a másik nő nevetését. Tamás válla fölött egy pillanatra látja az arcát is, azt, ahogy a hintaszék karfáján pihenő kezében megcsillan a borospohár. A férfi nem jön zavarba, karonfogva kíséri le a lépcsőn. A kapuban megcsókolja, olyan szenvedéllyel, hogy nem jut eszébe kérdezni, sem kételkedni, csak rábízza magát a sorsára, mint hajótörött a tenger hullámaira.

Véletlenül sodródnak egymásmellé egy félhomályos, régi képekkel teleaggatott vendéglőben. Ott ül előtte, beszél hozzá, de a szavak nem jutnak el Júliához, csak nézi hosszan a férfi vékony,érzéki száját. Ott folytatják, ahol hetekkel ezelőtt abbahagyták.
Nincsenek megbeszélt randevúk.
- Megtalállak-mosolyog a férfi a reggeli napfényben, mikor elválnak.
A vadász és a vad. Hit és jövő nélküli szeretők.
Nevetnek, és csókolódznak, ebből áll a világ. Elszöknek a titkos szobába, a zenébe, az ágyba. Öleléseik, mint a zongorafutamok, viharosan rövidek, lágyan hosszúak.
Ócska, málló vakolatú lépcsőházakban szerelmeskednek, mint a macskák.
- Mit akarsz te tőlem? – szedi össze minden bátorságát a nő.
- Csak szeretni…

Kérdéseivel fázósan sétál hazafelé az ébredező városban.





Kutakodó

Szavaid közt kutatlak,
mint régi szekrényben
karácsonyi ajándék után.
Kibontva, nem mindig
az álmodott csoda lapul.
És a megtalálás öröme hazug szerető,
mielött
ruháit lesímogatom,
csalogat.
Aztán lelken harap.
Még vérem sincs érted.
Csak egy gondolatnyi bolondság –
hogy szaladok eléd.

Hajnali utazás



Dédike és a Papa mindig tartottak állatokat, annak ellenére, hogy városlakók voltak. Szerény nyugdíjukat pótolták így, fáradságos, garasokat érő munkával. Otthonra talált náluk morgós, sánta kutya, káricáló tyúkasszonyok, gágogó libák,  kordé húzó csacsi a Csillag, tejet adó tehénkék Dajka és Zsömle, galambok, és hófehér tapsifülesek. Még mindig emlékszem az nyúlólra a ház mögött, névtáblával ellátott ketreceikre, amikre gondosan, ceruzával felírták születésnapjukat és időnként mért súlyukat. A lakrészekben külön helyezkedtek el a baksik, az apák, akiknek feladata a nemzésben ki is merült, a mamik kicsinyeikkel, és egyedül, néhány állandóan verekedő himpellér. Az ólban a szárított széna, a táp illata keveredett az ürülék csípős szagával, de meg lehetett szokni. Szerettem segíteni a pontos időpontban kezdődő "etetésben", ami a takarítást is jelentette. Mindez szépen felépített sorrendben. Első lépésként a ketrecek alatti tálcák kiürítése bádogvödörbe, kisöprése és tiszta esővízzel leöblítése a kiskánából. Utána a maradék széna összegyűjtése és a precízen kimért táp kiadagolása. Aztán  a friss víz, amit ügyesen megoldott önitatóból lefetyelhettek a piros szeműek. Ilyenkor már mindenfelől boldog-hangos ropogtatás hallatszott. Aki legelőbb megette a tápot csemegének jó halom szénát kapott.
De mint minden jó világ ez is véget ért: a Nyúl leadás napján. Ilyenkor a legszebben gyarapodókat lemérték antik konyhai rézmérlegen, és külön ketrecben várakoztatták, amíg nem jön el az utazás pillanata.
Ha nyári szünet volt az iskolában Dédikénél aludtam és hajnalban én is elindulhattam a kalandos útra.
Gyalog mentünk, kanyargós, hosszú utcácskákon, nyafogás nélkül bandukoltam a felkelő Nappal. Papa tolta a zöld  négykerekű kicsi kocsit, amiben ott bújtak remegve, lekonyuló füllel a nyuszik. Az átvételnél Annuska melegítőre penderített otthonkában, kövér ujjaival biztosan fogva, gyorsan újra lemérte az állatokat, leszámolta a pénzt. Nem voltam szomorú, hiszen számomra ez volt a dolgok rendje, és mert következett a jutalmam.
Papa tolta a zöld négykerekű kicsi kocsit, a hosszú kanyargós utcácskákon át, és a taligában, felhúzott lábakkal, vigyorogva, ott kucorogtam, én!

Illusztráció:Joy Williams


    

Dédike illúziói


Mielőtt úgy képzelnéd, hogy Dédike egy kedvesen mosolygó, halkszavú, fehér, keményített kötényben kalácsot sütögető édes kis nénike – ki kell ábrándítsalak. Nem tudom már azt a pillanatot, mikor a szíve megkeményedett, vékony száját a harag még keskenyebbre rajzolta, a szemeiből minden melegség kiköltözött. A lelkét eltemette és csak nagy ritkán, egy-egy kedvenc állata tudta előcsalogatni. A pillanatot, ami talán akkor fonta körbe mint a pók, mikor a frontról  szerencsésen hazatérő fivérét magához édesgette a tüdővész.  A szegénység miatt  cselédnek adták tizenkétévesen és az álom, hogy ápolónő lesz végleg ködbe veszett. Talán akkor, mikor az első férfi, aki feleségül kérte nem a szerelem miatt, hanem mert  nővére Borcsa kikosarazta. És ő igent mondott, mert elmúlt húsz,  a férfi magas volt, kese szőke haját hullámokba fésülte és a legszebb hangja volt a dalárdában. Majd összeszoknak. A nélkülözésben, a gyerekszületésben, házépítésben és agyondolgozott munkanélküliségben. A boldogságkerülő életükben. Keservesen összekuporgatott  filléreiken lányukat járatták egyetemre, aki nylon harisnyákra és csipkekombinékra költötte, majd a más élettől,  könyvektől szédülten évekig nem beszélt szüleivel. Míg Öccse az Dédike cipőjében botladozva hordta az erdőről a fát, hajnalban az állatokat etette és tikkasztó délutánokon fenyert kaszált a földeken.
De gyerekként ebből még semmit nem láttam. Szerettem náluk lenni.A lugasban játszani, a hímzett abroszos verandán sárga húslevest kanalazni, este a hűvös-illatú dunyha alatt elaludni.Tőlük tanultam hogyan kell késsel-villával enni, merre kanyarodik a „b“ betű, meddig kell keverni a piskótát, hogy könnyű legyen mint a tavaszi felhők.
Sokszor erre gondolok, mikor megállok a zöld kapu elött, és bekiabálok mielött belépek.
– Megjöttem, Dédike! – Mire előcsoszog,új, karácsonyra kapott, kacsalábasan felhúzott  mamuszában, egyik lábán harisnya, másikon zokni. Mosolytalanul, üveges játékbaba szemekkel.
– Na! Te elveszett! Hol voltál eddig?– morogja mérgesen.
Erre gondolok, mikor könyörgök, hogy fürödjön végre, hogy dugja már a lábát a nadrágba és ne szedje le folyton a sebről a kötést. Mikor fennhangon kántálja, csak úgy köszönetképpen:– Egyenes, egyenes,
                                               Görbe,görbe.
                                              Nyald a seggem,
                                             Körbe,körbe! –

                                     

Csipkék Dédikéről

Nagymamám a fényképen nem több húszévesnél.
Az emlék kedvéért áll a leanderektől illatos udvaron.
Fodros-virágos nyári ruhában, fehér csipke kesztyűs ujjai között apró retikült tart, karcsú bokája kifogástalan körömcipőben.
Néz. Jég-kék szemei huncutul ragyognak, ez a pillanat csak az övé.
Dédike elmúlt 93 éves. Kigombolt férfi fürdőköpenyben, hálóingben áll a konyha közepén.
Néz. Jég-kék szemivel rövidlátón hunyorog. Egy pillanatig nem ismer fel, aztán elmosolyodik. Ez az öröm inkább a kislányomnak szól, akit hetek óta nem látott. Aztán az Ő kedvéért már kapkodva vetkőzik, nem replikázik a habos fürdő és a hajmosás ellen. A gyerek is izgatott, lelkes, nem tudja, mihez fogjon, a tiszta ruhákat készítse, vagy terítsen előbb a viaszkosvásznas asztalon.
Később a szoba melegében, hangosan, szépen formálva a szavakat, hogy a süket fülek is jól hallják. Dédivel beszélget.
– Idedugd a lábikódat! –
– Melyik szoknyát szeretnéd felvenni? –
– A lila pulóver jó lesz? – Az apró kezek ügyesen segítenek, türelmesen,  viccelődve. Szép sorban adogatja a ruhadarabokat, felköti a ráncos nyak köré a kék selyemsálat, amit Ő talált a szappan-illatú szekrényben.
– Ugye én fésülhetem meg? – kérdi könyörgőn,  mintha a világ múlna rajta.
Csak egy kicsit kell lábujjain pipiskednie, hogy felérje Dédike fején a pár szál árvalányhajat.
Dédike pedig ragyog – ez a pillanat csak az övé.

Papírhajó szerelem


Ma hallgatok benned.
Tegnapi énekem
elmúlt vízcsepp hajnali fűszálon.
Csak hittem
kopott, másnak ismételt szavaidban
benne vagyok.

Nélkülem-magányod
olyan hatalmas,
mint az a hársfa a dombtetőn.
Megálltunk alatta
majd csak úgy,
ruhán nyitva rést
húztál földre le.
Nem lett gyökered bennem.
Neveddel, papírhajó- szerelmem
vízre tettem,
ússzon csak.
Árnak felfele.

Meg nem történt emlék

 Utálhatsz,
aggathatsz fejemre töviskoszorút
kemény, szúrós szavakból
talpam alá forduló földre hinthetsz
hazugság parazsat,
nem tudsz meg nem történt emlékeddé tenni.

Közös ágyunk rég kihűlt,
mint asztalunkon a
kenyér, mibe úgy haraptál
mintha fehér húsom lenne,
mert
olcsó nők piros öle
sem oltotta szomjadat utánam.

Éjjel a kutya a lábamnál kucorgott,
így,
ketten-egyedül hallgattuk
meg nem született gyerekek sírását.
Vártam,
hogy vodka illatú poharakból merített hittel
hazatalálj a pocsolyák felett.

Valaki álma

Dédike hangulata olyan hullámzó volt, mint a tenger Róma partjainál,dagálykor kiöntött szitkai partra sodortak sérelem csontvázakat,lakottnak hitt bánat csigaházakat, az apály pedig látni engedte lelkének fehér fodrait, csillámait, jellemének kavicsait, miket még a napfény is megsímogatott, mint a vízből csak ilyenkor előbukkanó Néro  palotáinak romjait.
Gyermekként még békésen ringatódzónak tűnt minden, még velem is azzal a kedveskedő-pipiskedő hangnemét tartogatta, amit csak kedvenc macskáinak jutott ajándékul. Szép lassan tanítgatott, hogyan kell meggyúrni a tésztát, mikor elég habos már a piskóta, milyen gondoskodást hálál meg lila virágaival a fokföldi ibolya, hogyan lesz a gondosan hurkolt cérnaszálból csipketerítő. Még mindig érzem a vacsorák ízeit, a gőzölgő orosz teát, a kerti paradicsomét, ami a házi tejfölös kenyér mellé dukált. És a csodás fürdő, hatalmas habbuborékokkal a fenyőillat tetején! Hűvös-illatú dunyha alá bújni, lassan elaludni a zöld macskaszemes rádió zümmögésére. Reggel hosszú hálóingemben futottam a kertbe, hogy harmatot igyak a szellőrózsák szirmairól.
Ez zörömböl bennem, miközben törölgetem egyre halványodó testét. Mikor rám néz a felismerés boldogságával, azon a régi hangon mondja:
–Te vagy az én kis Jutikám!– és szemében az örömtől, megannyi szellőrózsa integet.
Milyen jó emléknek lenni valakiben…

Dédike macskája



A macskát régen, még tizenöt évvel ezelőtt  hozta szájában az anyja, két testvérével együtt. Ki tudja honnan, és miért pont odakerültek, egy harmatos nyári reggelen Dédike rózsabokra tövébe? Milyen ösztön súgta, hogy védelmező, biztonságos lesz új otthonuk, hogy az ember, aki kiszámíthatatlan és oly kegyetlen tud lenni, most befogadó és oltalmazó lesz a macska családdal? De Dédike tudta a dolgát. Pár deszkából ládát ácsolt, kibélelte puha flanelinggel és a veranda egyik zugába tette. Mellé üvegtálban langyos tejet egy másikban apróra vágott párizsit készített.– Ci, ci, ci, Mamika gyere! Ci, ci gyere szépen! – És amíg az állat falatozott, ő óvatosan tette a csöppségeket a bölcsőbe. Évekig voltak szíve kedvencei. Követték mindenhová. Lábához dörgölőztek, míg a szőlőt kötözte. Az ágak közül lesték, mikor a barackost metszette. Hangosan nyávogva tiltakoztak mikor egy-egy átcsavargott éjszaka után pörölt velük. Vele öregedtek és szép sorban elpusztultak. Egyiküket : a Csibit kivéve. Pedig ez volt a legcsoffadtabb! Fénytelen, szürke szőre csomókban. Termete apró maradt. És a macskajellem összes undoksága benne duzzadt hatalmasra. Dédike mégis imádattal csüngött rajta, leste minden mozdulatát, ha késett az esti hazajövetellel az öregasszony felkiabálta az utcát: – Csiiiibiiiii! Csiiiiibiiiii! – és szinte nyávogássá változott a hangja. Egy délután a Macska bebújt a vitrin mögé. Dédike minden erejét megfeszítve húzta ki egy keskeny résen. A kis állat keservesen sírt, gazdája simogatta, csitítgatta. Szentül hitte, hogy csak az ijedség miatt... Reggelre a macska halott volt. Apám a kertben temette el a szilvafa alatt.  Kereszttel jelölte a helyet. Dédike majd két napig szinte nem bújt ki a paplan alól, mikor mentem hozzá. Felöltöztettem és kisétáltunk a sírhoz. Könnyei némán, kacskaringózva folytak végig arcának barázdái között.
Mert a szív nem finnyás, nem szégyelli érzelmeit.
Még ha méltatlanra pazarolja is.

Illusztráció: Komako Sakai

A másiknak


Nem vadászol
válaszokat,
kérdéseid
ma hallgatnak benned.
Szárnyaid kitártad,
mint sasmadár a rét felett
mikor légre bízza sorsát,
körözve,
egyre feljebb.

Én vagyok jó szeled.

Segítőd,
kire hagytál  életet.
Pillanatra,
épp
míg megpihensz.
Most nem karcol
fehér akác ígéret
szívedre mély heget.

Felejted lassan,
múlhatatlan,
tavasztól-őszig
szerelmedet.
Holnapig
vagy
percekre csak?
Nem dolgom,
nem ítélkezem.
Ha kell,
hátamon viszlek
hegyre fel.