Múló időben

Dombok lábához
guggolt házfalon
vakolatsebhely.
Zsalugáterről pergő zölddel
játszik a pók.
Ólak. Üresen.
Itatók esővizében nézik arcukat.
Tetőn félrecsúszott cserépkalap
és imához készül térdepelni a kémény.

Birkanyáj kolomp-hangjával
kergetődzik a szél,
alkonyatkor csalánpárnára fekszik.
Kocsmába indulóval veszekszik
nagycsaládos, egykor szép leány.
A padon nem ülnek asszonyok
kendő alatt suttogva szerelemről.
Emlékszem, egykor
rézvirág pirult nevetésüktől,
ha fáradt-boldogan
derékon ölelte őket a hazatérő.
Ma gyerek sem kerget kandúrt az udvaron,
Égre dobott labdáról
földre hullottak a pöttyök.
Utazom…

Vonat ablaktükrében arcom.
Ketten vagyunk.
Egyedül,
folyóként távolodó, múló időben.
Lassan megérkezem.

  2009