Szex, kézifék nélkül

D.olyan gyönyörű férfi volt, mint a szobor, akivel nevük első betűje megegyezik. És olyan unalmas is.

De ezt még nem tudtam, amikor rögtön kiszúrtam, alighogy leültem és megrendeltem a szigorúan pult alól árult eperpálinkámat, ami a törzsvendégnek, a helyi felkapott étteremben kijárt. Barátnőmmel komolyan beszélgetni kezdtünk, komolytalan dolgokról, többet körül sem nézve a füstkarikák között. Ez valamiért vonzotta a pasikat. Szeretik, ha nem figyelsz rájuk, ha nem fúrod tekinteted az övékbe, ha nem csinálsz semmit, nem küldesz jeleket. Ettől izgalmas a vadászat és nem sejtik, hogy te már rég tudod,  megengeded majd, hogy melléd  üljenek,  fizessenek egy italt és azt is pillanatok alatt döntöd el, hogy ennyi. Vagy hazakísérhetnek.

D.-nek, a gyönyörűnek szerencséje volt, talán a pálinka miatt, vagy az április szeszélye, nem tudom, de pár óra múlva már ott autóztam vele a hegyen, világító szentjánosbogarak és Enya dalok társaságában. Jól ment a beszélgetés, bár inkább ő beszélt a jogászok lotyogós nyelvével, mindent témát alaposan, hosszan ecsetelve.

Én meg már csak azt a szép száját néztem, bűvöltem.

Az erdő, a zene, meseszép volt. A szex a hátsó ülésen, feledhető.

Visszagondolva is hátborzongató, mikor ruháinkat felráncigálva, kiszálltunk, hogy előre üljünk, a kocsi nem ott állt az erdei úton, a bokrok és lombok alatt, hanem teljesen kigurult  a betonútra.

Mert D. a gyönyörű, nem jól húzta be a kéziféket.

Illusztráció: © Robert Doisneau, Paris 1945
Lovers

Arany buborékok

Dédike szép lassan lopakodott ki a szürke hétköznapok világából.
Eleinte kevesebbet törölgette a vitrin nipplakóit. Lepedő nélkül is zavartalanul szundikált éjszaka. Megszöktek a receptek a fejéből, így alig főzött. A vizet sem ivásra, sem pancsolásra nem használta. A kertben vígan kapált naplementéig.
Mi Apuval pedig láthatatlan koboldként vettünk át apránként, minden feladatot a főzéstől a felmosásig.
Egyik nap csak olyan csellel tudtam a kádba varázsolni, hogy fürdés után kilakkozom a körmét. Kislány korom óta csodálom a szép formájú, hosszan ívelt ujjait, melyeket most mozdulatlanul tart az ecset alá. Szép sorban rózsaszínre pingálom mindet, miközben hallgatom poros történeteit.
Amíg szárad a lakk, kiszaladok a kocsihoz egy szülinapról lemaradt pezsgőért. Kerítek két karcsú kristálypoharat, és már töltöm is az arany buborékokat. Ő meg úgy, olyan elegánsan fogja kézbe, mintha fél életét svédasztalos fogadásokon töltötte volna, nem pedig tizenéves cselédként, vagy földeken görnyedezve a tűző napon.
– Finom – cuppantja, az "ít" elnyújtva hosszan.
– Ugye így kell élni? – és kortyolok én is, a csípős, torkot bizsergető, barackízű-GYEREKPEZSGŐBŐL

A Hold elött

Talán az a fodros felhő
a Hold előtt,
bújt takaróm alá.
Lassan húzva fel ingem,
mint varázslat,
ködök.

Ujjakkal finoman nyitni
combot,
gyöngyöző szirmokat.
Álomból fel nem ébredőn,
kérdés nélkül találni benned
szép erőt.

Régi érintést játszani,
százszor ismerős hangszeren.
Hamis szavak nélkül.
Csak jajokkal
Mint fák között a szél.

Szeretsz?

– Szeretsz engem? –
Paplan alól kérdezem.
Bevackoltam, mert olyan jó.
Miszagunk van itt.
Persze te nem hallod,
szöszmötölsz a kotyogóval
valahol a lakásban, amit nem ismerek.
Sok tejjel és keserűn szeretem, Édes.
– Szeretsz engem? –
Motyogom bele a melegbe.
Most nem olyan mint éjszaka,
mikor nyögécskéim szép sóhajaidhoz
dörgölődztek,
mikor minden gödröcskémbe
csókokat, forrót,mint a reggeli kávénk illata.
És nem érdekel, hogy most titkok lettünk,
sírni fogok ha bőröd ízével kilépek innen,
nem kérdezem mikor
nem mondod megint.
A kocsiban, hazafelé, kitudjahányszor
hallgatom meg ugyanazt a dalt.
A szerelemről.

Bolond szél

Ez a szél de bolond lett ma!
Arcon csókolt, forgatott,
szemeimre csöppött dobott,
ne lássam a holnapot.
Szimatolt a szoknyám alatt
csiklandozott, nevetett
a szívembe gabalyintott
pihe könnyű levelet.
Szél karjába kapaszkodtam
az meg kéken röpített,
elengedtem mert a mélyben
megláttam a szigetet.
Hortenziák közé estem
Most is sajg a sejhajom,
ha a Gazda fejbekólint
– legyen az az én bajom!

Szerelmesvers

Becsületről,
hűségről, szónokolva
nadrágod gombolod.
Homlokodra
izzadtság cseppeket suttogtam,
olyan hangosan,
mikor futott nyári délután,
az árokásók is belepirultak.
Úgy vagyunk,
mint vadrózsabokor a templomkertben.
Folyondárral ölelkezett
bár kínos, nem gabalyintja szét őket
semmilyen erkölcs.

Mi dolgod velem?

Drogoddal, lélekhalászoddal.
A nővel
kit hol szeretsz,
hol meg tartást követelsz
és sértődsz ha megszegem,
eskünket, mit éjszaka tettük,
mint szerelmesek,
kiknek se múltjuk, se jövőjük
nem jön el.
Jelen csorgat lassan,
bőrünk alá
keserű-édes ízeket.

Majd érzem.
Ha már nem leszel.

Barackvirágos

Ülünk a fűben,
sárgák és kékek között
márciusi napban, hunyorogva,
hátam barackfának támasztom,
míg fejed az ölemben,
mint azon a régi festményen.
Emlékszel, ugye?
Mesélsz, mert tudod az idő,
ami nélkülünk folyt eddig,
most belénk szivárgott,
mint a tavaszi eső a sárgák és kékek közé.
Elszöktem ide az életemből.
Mert kényszerített,
pörgetett a sorsom,
vagy csak nyersen szép, tiszta hangod.
Mindegy az már  Édes
itt a barackvirágillatú pillanatban.