A vadász

Ez a szorítás a nyakam bőrén a hurok, igaz?
Még próbálok méltóságteljesen, bátran, a szemedbe nézve állni, de érzem, rövid  az idő és földre kerülök. Magamba szívom haldokló levelek szagát, a nedves föld szagát, a vér szagát. Azt hittem mindent tudok a vadászokról. Bújtam - bőröm karcoló cserjék között -, futottam lélekszakadva a mezőn át, míg az erdő fái nem rejtettek újra, az illanó biztonságba. Ösztönöm rebbenő madarai mindig figyelmeztettek a veszélyre. Hajnali harmaton számtalanszor láttam a félelem árnyékát.
Szép, ügyes vad voltam.

Ott ültél a tölgyfa alatt, fejed a törzsének támasztva, csukott szemmel. Az arcodra foltokat festett a levelek közt szemtelenkedő fény. Kezed puskádon pihent.
-Szép, erős karja van- gondoltam, és sokáig néztelek az alkonyatban.
Akartam, hogy halljad a lábaim alatt reccsenő ágak zaját. Akartam, hogy csak miattam indulj az éjszakába.
Szeretettem játszani veled.
Lélegzetvisszafojtva állni a hátad mögött, majd nekiiramodni, pontosan tudni, mekkora távolság kell, hogy láss még, de ne találjon a puskagolyód.

Bíztam benned.
Cselszövéssel csaltál csapdába.
Állom a tekinteted, fülemben szívem, és szíved ritmusa dübörög…
De, te vagy a vadász.


2011 május

Nézlek

Ez a nap is nélküled múlik.

Nem tolunk kocsit bolti forgatagban,
s míg ajándékot keresek anyádnak
- magamban naponta megköszönlek-
te borokat válogatsz,
címkék és évjárat szerint.
Sor végéről nézlek.
Játszom.
Próbállak elképzelni idegennek.
A pillanatot akarom újra,
mikor még nem volt illatod,
ízed, hangod.

Csak egy voltál a tömegben,
nem egyetlen,
de hirtelen fájni kezd,
és már kívánom fordulj felém,
hogy lássam szemed alatt
azt a sokszor csókolt sebhelyet.

2011 április

Forrás:arte de Magritte

Múló időben

Dombok lábához
guggolt házfalon
vakolatsebhely.
Zsalugáterről pergő zölddel
játszik a pók.
Ólak. Üresen.
Itatók esővizében nézik arcukat.
Tetőn félrecsúszott cserépkalap
és imához készül térdepelni a kémény.

Birkanyáj kolomp-hangjával
kergetődzik a szél,
alkonyatkor csalánpárnára fekszik.
Kocsmába indulóval veszekszik
nagycsaládos, egykor szép leány.
A padon nem ülnek asszonyok
kendő alatt suttogva szerelemről.
Emlékszem, egykor
rézvirág pirult nevetésüktől,
ha fáradt-boldogan
derékon ölelte őket a hazatérő.
Ma gyerek sem kerget kandúrt az udvaron,
Égre dobott labdáról
földre hullottak a pöttyök.
Utazom…

Vonat ablaktükrében arcom.
Ketten vagyunk.
Egyedül,
folyóként távolodó, múló időben.
Lassan megérkezem.

  2009

Melléd szegődöm

Melléd szegődöm,

mint kóbor macska
ha lábhoz dörgölődzött,
puha talpain utánad ered,

az esőtől ázott kockaköveken.

Nincs más menedék,

mint a felejtés kapualjaiba húzódni

és várni:

elmúlik ez a szorító érzés,

elálmosodik a fájdalom,

és hazatalálok végre.

Szúrágta faajtó

sírásából tudom,

nincs otthonom mi befogad.

Míg az utca túloldalán

fényes ablakok mögött

boldog arcok ülnek,

gyerekkacagással terített

vacsoraasztalnál,

addig lélekcsupaszon éhezem utánad.

Tudom, a hajnal nem csillapít lázat,

bőrömbe kóstol világossága.

Egy újabb nap

amit túl kell éljek

hiszen mondtad: „ Erős vagy! ”
s nekem már csak szavaid világítanak,

mint őrtüzek süppedő partokon,

aztán kihúnynak  lassan,

mint  holnapom.

Örök árva

Hideg verejték nyakamon

kötél illenék gyöngynek.

Tegnap hittem, Nap melegít,

Ma fekete varjak jönnek.

Homlokomra rajzolt jelek:
magad maradsz, örök árva.

Ha látna is másik lélek,

nincs ki érted poklot járna.

Gyökereim földbe eresztem.

Álmaim szélnek menesztem.
Bánat, bánat nem találhat.
Fehér harang szól utánam.

A keresés, az út, az elengedés mestere

Mindig arról álmodtam, hogy megérkezem. Egész életemben egy vágy hajtott, otthonra lelni, egy szóban, egy érintésben, egy tekintetben.

Ahogy üldögéltem Dédikénél a ház mögötti fűben, éreztem, valahol mélyen bennem csücsül egy kislány. Kucorog kicsi sámlinján, s nincs nagyobb vágya, mint hogy, megszólítsák, valaki hangja elérjen hozzá.
Része akar lenni a világnak.

Ma már tudom, minden, amire rátalálok, múlandó.
A kedvesek mosolya, a szél arcomon, gyerekeim illata, boldog pillanataim, szomorúságaim, elfolynak az időben.
Ismerem a vihar zúgását, a nyári záport, mikor kopog a forró betonon, tenger hullámainak locsogását a fehér sziklafalon. Szeretőim sóhaját halvány bőrömön.  Újszülött panaszos sírását, mikor világraszakad. A haldokló utolsó lélegzetét. Gyertya sercegését mielőtt ellobban.
Csak azt az egy hangot, ami engem szólít, nem találom.

A keresés, az út, az elengedés mestere lettem.

A kislány feláll, kinyújtózik és elindul vágyai felé. Nincs benne félelem. Egy nap rádöbben, minden csak illúzió. Az egyedüllét feloldhatatlan, már nem is fáj. Talán az út a fontos.

A várakozás édes keserűsége feledteti: nincs semmi, mi befogadjon.

Illusztráció:  Duy Huynh

Álom az ezerjófűről

Álmodtam.

Tölgylevelek felett mentünk az erdőn.

Napnak erejéből narancsra futotta,

fák törzsére festve.

Válladon ásó.

Kereszt.

Úgy láttam pillanatra szép arcod,

mint Jézust,

nem fájdalom,

csak sors előtt fejet hajtó bizonyosság.

Hallgattam hallgatásod.

Kerestük Ezerjófű csodáját.

Bokrok hűse alatt,

harmatot könnyez a föld,

erős száron

apró étercsillagok.

Te, mint Kheirón,

gyógyulást kerestél

nem-múlt szerelemből,

én magányodból lopott időt.

Téged,

ha kell, pokolra szálljak érted.

Vajákos cigányok mesélték,

nyáréjszaka, a füvek felett

lidércfények égnek.

Ébredek.

Az éjjel halkan esett,

észrevétlen oltott el bennem

szerelmet, tüzet.

Fenyők karjai közt

ázott pók szédeleg.

Hálójába szőtt

színes-csillogó esőcseppeket.

Utat.

Feléd lépkedek.

Illusztráció: Daria Petrilli