Dédike illúziói

Mielőtt úgy képzelnéd, hogy Dédike egy kedvesen mosolygó, halkszavú, fehér, keményített kötényben kalácsot sütögető édes kis nénike – ki kell ábrándítsalak. Nem tudom már azt a pillanatot, mikor a szíve megkeményedett, vékony száját a harag még keskenyebbre rajzolta, a szemeiből minden melegség kiköltözött. A lelkét eltemette és csak nagy ritkán, egy-egy kedvenc állata tudta előcsalogatni. A pillanatot, ami talán akkor fonta körbe mint a pók, mikor a frontról  szerencsésen hazatérő fivérét magához édesgette a tüdővész.  A szegénység miatt  cselédnek adták tizenkétévesen és az álom, hogy ápolónő lesz végleg ködbe veszett. Talán akkor, mikor az első férfi, aki feleségül kérte nem a szerelem miatt, hanem mert  nővére Borcsa kikosarazta. És ő igent mondott, mert elmúlt húsz,  a férfi magas volt, kese szőke haját hullámokba fésülte és a legszebb hangja volt a dalárdában. Majd összeszoknak. A nélkülözésben, a gyerekszületésben, házépítésben és agyondolgozott munkanélküliségben. A boldogságkerülő életükben. Keservesen összekuporgatott  filléreiken lányukat járatták egyetemre, aki nylon harisnyákra és csipkekombinékra költötte, majd a más élettől,  könyvektől szédülten évekig nem beszélt szüleivel. Míg Öccse az Dédike cipőjében botladozva hordta az erdőről a fát, hajnalban az állatokat etette és tikkasztó délutánokon fenyert kaszált a földeken.

De gyerekként ebből még semmit nem láttam. Szerettem náluk lenni.A lugasban játszani, a hímzett abroszos verandán sárga húslevest kanalazni, este a hűvös-illatú dunyha alatt elaludni.Tőlük tanultam hogyan kell késsel-villával enni, merre kanyarodik a „b“ betű, meddig kell keverni a piskótát, hogy könnyű legyen mint a tavaszi felhők.

Sokszor erre gondolok, mikor megállok a zöld kapu elött, és bekiabálok mielött belépek.

– Megjöttem, Dédike! – Mire előcsoszog,új, karácsonyra kapott, kacsalábasan felhúzott  mamuszában, egyik lábán harisnya, másikon zokni. Mosolytalanul, üveges játékbaba szemekkel.

– Na! Te elveszett! Hol voltál eddig?– morogja mérgesen.

Erre gondolok, mikor könyörgök, hogy fürödjön végre, hogy dugja már a lábát a nadrágba és ne szedje le folyton a sebről a kötést. Mikor fennhangon kántálja, csak úgy köszönetképpen:– Egyenes, egyenes,

                                               Görbe,görbe.

                                              Nyald a seggem,

                                             Körbe,körbe! –

                                     

Csipkék Dédikéről

Nagymamám a fényképen nem több húszévesnél.
Az emlék kedvéért áll a leanderektől illatos udvaron.
Fodros-virágos nyári ruhában, fehér csipke kesztyűs ujjai között apró retikült tart, karcsú bokája kifogástalan körömcipőben.
Néz. Jég-kék szemei huncutul ragyognak, ez a pillanat csak az övé.
Dédike elmúlt 93 éves. Kigombolt férfi fürdőköpenyben, hálóingben áll a konyha közepén.
Néz. Jég-kék szemivel rövidlátón hunyorog. Egy pillanatig nem ismer fel, aztán elmosolyodik. Ez az öröm inkább a kislányomnak szól, akit hetek óta nem látott. Aztán az Ő kedvéért már kapkodva vetkőzik, nem replikázik a habos fürdő és a hajmosás ellen. A gyerek is izgatott, lelkes, nem tudja, mihez fogjon, a tiszta ruhákat készítse, vagy terítsen előbb a viaszkosvásznas asztalon.
Később a szoba melegében, hangosan, szépen formálva a szavakat, hogy a süket fülek is jól hallják. Dédivel beszélget.
– Idedugd a lábikódat! –
– Melyik szoknyát szeretnéd felvenni? –
– A lila pulóver jó lesz? – Az apró kezek ügyesen segítenek, türelmesen,  viccelődve. Szép sorban adogatja a ruhadarabokat, felköti a ráncos nyak köré a kék selyemsálat, amit Ő talált a szappan-illatú szekrényben.
– Ugye én fésülhetem meg? – kérdi könyörgőn,  mintha a világ múlna rajta.
Csak egy kicsit kell lábujjain pipiskednie, hogy felérje Dédike fején a pár szál árvalányhajat.
Dédike pedig ragyog – ez a pillanat csak az övé.

Papírhajó szerelem

Ma hallgatok benned.
Tegnapi énekem
elmúlt vízcsepp hajnali fűszálon.
Csak hittem
kopott, másnak ismételt szavaidban
benne vagyok.

Nélkülem-magányod
olyan hatalmas,
mint az a hársfa a dombtetőn.
Megálltunk alatta
majd csak úgy,
ruhán nyitva rést
húztál földre le.
Nem lett gyökered bennem.
Neveddel, papírhajó- szerelmem
vízre tettem,
ússzon csak.
Árnak felfele.

Meg nem történt emlék

 Utálhatsz,

aggathatsz fejemre töviskoszorút
kemény, szúrós szavakból
talpam alá forduló földre hinthetsz
hazugság parazsat,
nem tudsz meg nem történt emlékeddé tenni.

Közös ágyunk rég kihűlt,
mint asztalunkon a
kenyér, mibe úgy haraptál
mintha fehér húsom lenne,
mert
olcsó nők piros öle
sem oltotta szomjadat utánam.

Éjjel a kutya a lábamnál kucorgott,
így,
ketten-egyedül hallgattuk
meg nem született gyerekek sírását.
Vártam,
hogy vodka illatú poharakból merített hittel
hazatalálj a pocsolyák felett.

Valaki álma

Dédike hangulata olyan hullámzó volt, mint a tenger Róma partjainál,dagálykor kiöntött szitkai partra sodortak sérelem csontvázakat,lakottnak hitt bánat csigaházakat, az apály pedig látni engedte lelkének fehér fodrait, csillámait, jellemének kavicsait, miket még a napfény is megsímogatott, mint a vízből csak ilyenkor előbukkanó Néro  palotáinak romjait.

Gyermekként még békésen ringatódzónak tűnt minden, még velem is azzal a kedveskedő-pipiskedő hangnemét tartogatta, amit csak kedvenc macskáinak jutott ajándékul. Szép lassan tanítgatott, hogyan kell meggyúrni a tésztát, mikor elég habos már a piskóta, milyen gondoskodást hálál meg lila virágaival a fokföldi ibolya, hogyan lesz a gondosan hurkolt cérnaszálból csipketerítő. Még mindig érzem a vacsorák ízeit, a gőzölgő orosz teát, a kerti paradicsomét, ami a házi tejfölös kenyér mellé dukált. És a csodás fürdő, hatalmas habbuborékokkal a fenyőillat tetején! Hűvös-illatú dunyha alá bújni, lassan elaludni a zöld macskaszemes rádió zümmögésére. Reggel hosszú hálóingemben futottam a kertbe, hogy harmatot igyak a szellőrózsák szirmairól.

Ez zörömböl bennem, miközben törölgetem egyre halványodó testét. Mikor rám néz a felismerés boldogságával, azon a régi hangon mondja:

–Te vagy az én kis Jutikám!– és szemében az örömtől, megannyi szellőrózsa integet.

Milyen jó emléknek lenni valakiben…

Dédike macskája

A macskát régen, még tizenöt évvel ezelőtt  hozta szájában az anyja, két testvérével együtt. Ki tudja honnan, és miért pont odakerültek, egy harmatos nyári reggelen Dédike rózsabokra tövébe? Milyen ösztön súgta, hogy védelmező, biztonságos lesz új otthonuk, hogy az ember, aki kiszámíthatatlan és oly kegyetlen tud lenni, most befogadó és oltalmazó lesz a macska családdal? De Dédike tudta a dolgát. Pár deszkából ládát ácsolt, kibélelte puha flanelinggel és a veranda egyik zugába tette. Mellé üvegtálban langyos tejet egy másikban apróra vágott párizsit készített.– Ci, ci, ci, Mamika gyere! Ci, ci gyere szépen! – És amíg az állat falatozott, ő óvatosan tette a csöppségeket a bölcsőbe. Évekig voltak szíve kedvencei. Követték mindenhová. Lábához dörgölőztek, míg a szőlőt kötözte. Az ágak közül lesték, mikor a barackost metszette. Hangosan nyávogva tiltakoztak mikor egy-egy átcsavargott éjszaka után pörölt velük. Vele öregedtek és szép sorban elpusztultak. Egyiküket : a Csibit kivéve. Pedig ez volt a legcsoffadtabb! Fénytelen, szürke szőre csomókban. Termete apró maradt. És a macskajellem összes undoksága benne duzzadt hatalmasra. Dédike mégis imádattal csüngött rajta, leste minden mozdulatát, ha késett az esti hazajövetellel az öregasszony felkiabálta az utcát: – Csiiiibiiiii! Csiiiiibiiiii! – és szinte nyávogássá változott a hangja. Egy délután a Macska bebújt a vitrin mögé. Dédike minden erejét megfeszítve húzta ki egy keskeny résen. A kis állat keservesen sírt, gazdája simogatta, csitítgatta. Szentül hitte, hogy csak az ijedség miatt... Reggelre a macska halott volt. Apám a kertben temette el a szilvafa alatt.  Kereszttel jelölte a helyet. Dédike majd két napig szinte nem bújt ki a paplan alól, mikor mentem hozzá. Felöltöztettem és kisétáltunk a sírhoz. Könnyei némán, kacskaringózva folytak végig arcának barázdái között.
Mert a szív nem finnyás, nem szégyelli érzelmeit.
Még ha méltatlanra pazarolja is.

Illusztráció: Komako Sakai

A másiknak

Nem vadászol

válaszokat,

kérdéseid

ma hallgatnak benned.

Szárnyaid kitártad,

mint sasmadár a rét felett

mikor légre bízza sorsát,

körözve,

egyre feljebb.

Én vagyok jó szeled.

Segítőd,

kire hagytál  életet.

Pillanatra,

épp

míg megpihensz.

Most nem karcol

fehér akác ígéret

szívedre mély heget.

Felejted lassan,

múlhatatlan,

tavasztól-őszig

szerelmedet.

Holnapig

vagy

percekre csak?

Nem dolgom,

nem ítélkezem.

Ha kell,

hátamon viszlek

hegyre fel.