A felejtés képtelensége

majd megszokod
hisz nélkülem  éltél eddig is
azt a húsz percet  nem számolom
mikor a fülembe nyögted a csillagokat
aztán tetovált seggű sikolyokat kergettél
esküdvén mint a vonatkattogás
csak rád gondoltam közben kicsim
elhittem benned élek mindenféle módozatban
de képtelenség visszatalálni
mikor el sem tévedt az ember
összeborult szirmú hajnalokon
kifeszített madzagokba botlik a bizalom
hogyan leljek otthonra benned
ha önmagadból te is hiányzol

Őrzők

Hallgatag hegyek
mozdulatlan
csenddé ölelik a folyót.
Ágak karcolnak bőrömbe
skarlátbetűt,                                                 
míg naponta hangoddal
repüléssé szelídíted zuhanásom.
Könnyeim fényesen hullnak ölemre,
fényfehér virágokká nőnek
szélfútta álmaidban.
Belőlük fakad
ébredés utáni első mosolyod.

Elveszejtelek

Elveszejtelek.
Felállok lassan
karod szorító hiányából,
új ölelések visznek,
mint sodró, megáradt folyók.
Nem kértem,
mégis akartam,
mondj valamit, amitől visszafordulok,
amitől megáll a láb,
az ész,
és újra vad rohanásba kezdek,
feléd.
Keresztútnál Azazel súg
jó irányt.

Illusztráció: Anna Bocek

Szárnyatlan

Minden hajnalban
új napot vajúdok fölénk.
Életnek feszülő csontjaim
engednek utat
vér és hússzagú gyönyörünknek;
kötélen száradó,
színtelenre fakult álmaim
visszajáró lelkek lopják magukra,
táncolnak egyensúlyozva
a nemlét kihűlt emlékein.
Múló napban,
lepergő órában,
belélegzett pillanatban.

Minden alkonyatkor
térden állva
kaparom szádba a földet,
csak ne halljam
suttogó kérlelésed:
- Küldj! Engedj szabaddá engem!-
Szárnyatlan imáim
sírodon raknak fészket.
A felejtés kofái
sebzett pőreségem
fillérekért zsírpapírba mérik,
védtelen remeg
részeg férfiak tenyerében.

2011.szeptember

Ophélia pillanat

Kibomló hajjal fekszem egy réten,
Ophélia – pillanat:
tegnap jó szelem voltál,
ma csend vagy.
köd vagy,
semmi vagy!
A folyó erőtlen messze.

Mécsvilágló álmaink
szemétre dobva,
használt óvszer
és szakadt
játék mackó közt várják,
míg kiguberálja valami
szerelmet böfögő párocska.

Nézik, mint filmet a moziban.
A lány szipog, a fiú meg csak arra gondol
milyen lesz kigombolt gatyával végigzuhanni
a padlón,
és magáévá tenni a szomorúságot.

Nem figyelek

Kihűlt csirke az asztalon,
söröspoháron részegül a pára.
Dinnyét eszel,
húsát késsel metszed szép,
szabályos, édes falattá,
miközben Zoláról
meg a Dreyfus ügyről magyarázol,
lelkeshangosan, szuszogva.

Nem figyelek.

Egy piros csepp az álladra ül,
borostádba kapaszkodik.
Szádat nézem, orrod görbeségét
(túl gyors volt a roller, túl meredek a lejtő)
szemed alatt az imádott heget,
erős tenyered, mibe oly szívesen kéredzkedik
kezem: tarts meg !
Tarts meg, a forróságszagú,
duruzsoló, múltbahulló pillanatban!
Nézd el, ha most nem figyelek.

2011.július

Hétköznapi

Vörösbor árnyéka felett rád mosolygó

nevedet válladra sóhajtó éjszaka
zsörtölődő reggel a tükörnél

(mert most kell neked is fogat mosni)
kávéfolt a terítőn
kanapén olvasás
laptopnál molyolás
nézem a hátad
miközben kint vihar

kapaszkodik a tócsák vizébe
moziban kukoricaillat
mindig sírok a film végén
liftben sebtében kigombolt nadrág

titkolt rúzsfolt a gallérodon
- persze, hogy anyád volt!

becsapott ajtó mögött
a nyit vagy zár remegése
kifulladásig beszélgetések
letekert autóablakban könyöklés
miközben üvölt az „ I cant get no”

megállás a  napraforgók mellett
mert nem tudjuk megállni
több kell
mint ujjaid forrósága combomon

smsesek mit szeretnél
mocskosul
most
csillapíthatatlanul
fejfájás
mi bajod
semmi
elrohansz inni egy sört
dögöljek meg ha felhívlak
az utcáról telefonálsz
összebújós meséidtől
alszom el

2011. július