2013. március 30., szombat

Ünneptelen



Ma van a születésnapom. És ma halt meg az anyám. Huszonegy éve. Remekül időzített, gondolhatod, tűzijáték helyett síró nagyanyám, én remegve fújtam el a szép kerek hatost, de mivel senki nem figyelmeztetett elfelejtettem kívánni valamit. Mondjuk, hogy mozdonyvezető lehessek. Mert azt kívánni, hogy anyu visszajöjjön ostobaság lett volna, hiszen pont ő mondta mindig, hogy azzal aki meghalt soha többé nem találkozhatunk. Számtalanszor elhadarta, hogy elriasszon, nehogy felálljak a székre a teraszon. A legapróbb részletekig szemléltette hogyan placcsanok szét a betonon – szeretett érdekes szavakat használni -, hogyan törik szét a fejem és szakad ki a karom. Ezzel azt érte el, hogy rettegtem, ha a korláton kihajolva bambult a mélységbe. „Anyu, anyu szétplaccsansz!” – kapaszkodtam a blúzába. Aztán mégsem a placcsanás mellett döntött.
Képeket nézve, melyek egy régi barna fadobozban vannak, anyám egy különleges nő volt. Minden porcikájából áradt a vadság, szabadság és tartozni vágyás kettőssége. Olyan volt, mint egy vadló, akit ha betörnek egyszer már képtelen régi életére. Ahogy a barátai, én is imádtam a közelében lenni: 
„ Hozzád bujcizhatok? „ – kérdeztem és már szívtam is magamba az illatát. Igyekeztem a kedvébe járni, ezért kérdezgettem mindig, „Mondhatok valamit­­, nézhetek mesét, kimehetek bicajozni?
Nem szerettem a haragját, olyan volt mint a nyári zivatar, gyors, hangos és félelmetes,
de gyorsan ragyogott újra, ilyenkor halálra szorongatott és csókolgatott. Aztán szóvicceket mondtunk, és nagyokat nevettünk. Folyton poénokat találtam ki, csak halljam a kacagását.
Anyám hangulata változó volt mint a tenger, hol hullámzott az égig, majd elsímulva visszavonult. Bezárkózott a szobájába. Telefonált vagy sírt. Vagy írt.Verseket.
Nem szeretem a verseket. Számomra lehetetlen megfejteni mit érzett aki írta, mit akart mondani a kusza, jelzőkkel, hasonlatokkal  felaggatott sorokkal. Minthogy anyámat sem értettem soha. Csak ráhangolódtam, hittem benne, és még akkor sem haragudtam  rá mikor  hagyta, hogy apám elköltözzön. Attól a naptól fogva együtt aludtunk, nevetve, beszélgetve, összebúva a paplan alatt. Félálomban végighúztam ujjaim a karján, úgy suttogtam  a sötétbe: „imádlak”. Tudom, hogy hallotta.
Furcsa meséket mondott arról, hogy miért születtünk a Földre, hogy a lelkünk  testet választ, országot, közösséget, hogy  legjobban teljesítsük sorsunkat. Ma már tudom, hogy ez a reinkarnáció tana, de hogy anyám minden tudása ellenére, miért ölte meg magát, azt a mai napig nem tudom. Talán annyira szeretett másokat, hogy a maga számára nem volt hely a szívében. Fingom nincs.
Azon az éjszakán az Anna Kareninát nézte, aztán megivott egy tucat ampulla szívlassítót. Úgy feküdt a kanapén, összebújva a cicával, mint aki csak siestázni dőlt le egy félórára.
Soha többet nem jártam abban a lakásban, apám amilyen gyorsan tudta eladta.
Bútorostul. Egy halott nő árnyékával. Aki az anyám volt.





2 megjegyzés:

  1. Kedves Judit!

    Tetszenek a versei és szívesen megosztanánk FB oldalunkon. Mi itt vagyunk:

    https://www.facebook.com/pages/NetVax-csoport/630573103691640?ref=bookmarks

    Várjuk visszajelzését a netvaxcsoport@gmail.com címen.

    Üdvözlettel:

    NetVax

    VálaszTörlés