Narancsszín

Még mindig hiányzik vállad gödre 
abból a tolvaj márciusból,
most padló deszkáinál hidegebben fekszem.
Könyörgöm az őrzőknek
változzon koporsómmá a világ,
múljak el, mint gyenge nyakam bőrén
leheleted finom árnyéka,
hasamra mart csókjaid narancsszíne.
Suttogva nyugtatom a halált
nem bánja majd, ha asszonya leszek,
vadlovat szokás így kézhez szelídíteni
bodza felhős réteken alkonyatkor.
Bár magamat tudnám ilyen bátran szeretni,
ahogy téged szerettelek!

Holnaptalan

Karod holdjába kéredzkedem
borzolt tollú éktelen madár
holnapot cserélni máért
gubbasztva hangtalan
csöndedből lopni történetet
sosemhallottat
kinyújtod félelmed iránytűjét
tőled el nincsenek utak
benned sem találok haza
kiszáradt barackfák kérgébe
bújtatom feleslegeim 
jeleket rajzolva tolvajoknak

ne akard emlékül a szám


http://www.youtube.com/watch?v=Qy9fzZqJGYM&feature=related 

A felejtés képtelensége

majd megszokod
hisz nélkülem  éltél eddig is
azt a húsz percet  nem számolom
mikor a fülembe nyögted a csillagokat
aztán tetovált seggű sikolyokat kergettél
esküdvén mint a vonatkattogás
csak rád gondoltam közben kicsim
elhittem benned élek mindenféle módozatban
de képtelenség visszatalálni
mikor el sem tévedt az ember
összeborult szirmú hajnalokon
kifeszített madzagokba botlik a bizalom
hogyan leljek otthonra benned
ha önmagadból te is hiányzol

Őrzők

Hallgatag hegyek
mozdulatlan
csenddé ölelik a folyót.
Ágak karcolnak bőrömbe
skarlátbetűt,                                                 
míg naponta hangoddal
repüléssé szelídíted zuhanásom.
Könnyeim fényesen hullnak ölemre,
fényfehér virágokká nőnek
szélfútta álmaidban.
Belőlük fakad
ébredés utáni első mosolyod.

Elveszejtelek

Elveszejtelek.
Felállok lassan
karod szorító hiányából,
új ölelések visznek,
mint sodró, megáradt folyók.
Nem kértem,
mégis akartam,
mondj valamit, amitől visszafordulok,
amitől megáll a láb,
az ész,
és újra vad rohanásba kezdek,
feléd.
Keresztútnál Azazel súg
jó irányt.

Illusztráció: Anna Bocek