2011. február 26., szombat

A nőkhöz



Szólni szeretnék a nőkhöz,
kikből az Úr kifelejtette
az apró fortélyokat és nem érzik,
fontos a pohár feletti pillantás
tartson egy lélegzetvétellel tovább,
a száj fényesen csillogó a korty után.
Mint egy ígéret.
A férfiak elől, és után sem érdemes,
a fájdalom nem varázsol
csak hasítani tud.
Bűvölni az elérhetetlent
a nem több is elég.
Táncolni félelem nélkül,
hagyni virágokat hullani testünkből
ha némelyik könnytócsába ragadva
végzi is.

A nőkhöz, akik aprók még.
Ágyacskájuk felett kockás nadrágban,
mackók vigyáznak álmokat.
Hetente más fiúnév borzolgatja libabőrösre
a szererelmet
és csak egy leheletnyi arcpirulás a testiség.
Tükör előtt, selyemkendőkbe cicomázva
pucsitanak
és éneklik
„Egy semmiséget mondj még nekem.
Azután bármi, legyen, legyen.”

És hozzájuk, kiknek egyetlen valóság
ráncos, májfoltvirággal rajzolt kézen
egy arany karika
mihez már nem jár illat,
sem szívdobogtató föléhajolás.
A kertkapun kisurrant minden emlék.
Ahogy a köd lopódzik a város felé
egy hajnalon,
olyan puhán tűntek el a nevek, az ízek.
A simogatni való gyerekfejek megnőttek
és most szép, erős karjukba fogódzhatnak
a temető hársai alatt,
mikor virágot visznek elmúlt életüknek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése